Századok – 1982
Közlemények - Szvák Gyula: IV. Iván alakja az orosz történetírásban 93/I
104 SZVÁK GYULA semmi olyant nem mondhatunk el IV. Ivánnal kapcsolatos megnyilatkozásairól, ami minőségileg megkülönböztetné a 40-es évek előbb felvonultatott képviselőitől. Pontosabban, egy dolog miatt feltétlenül figyelmet érdemel. Ő ugyanis már a 30-as években — amikor alig találunk érdemleges említést IV. Ivánról — több cikkben érinti a problémát, s ezzel néhány gondolat felvetésében valóban úttörőnek számít. Először 1836-ban, N. Polevoj egyik könyvéről írt recenziójában foglalkozik részletesebben a kérdéssel. Cikke különös benyomást tesz. A tényeket láthatólag Karamzintól veszi, de teljesen más eredményre jut belőlük. Még Polevojt is elmarasztalja azért, mert nála, úgymond, „... Joann nem géniusz, csak kiváló ember. (Ezzel semmiképp sem érthetünk egyet .. .)"s o Érdekes módon, leírja a cár — számára is szörnyűséges — tetteit, hogy „beteg volt, megittasodott a vér szörnyű italától", hogy „mindenben árulást és összeesküvést látott", de mégis pozitívan vélekedik róla. A cikkből végül is nem derül ki, hogy miért is lelkesedik annyira Belinszkij Ivánért, amikor bűneit elítéli, s még csak magyarázatot sem keres rájuk. (Ennyiben mindenképpen különbözik Belinszkij a korábbi és későbbi idealizál óktól.) Elemzése csak a lélek rejtelmeire terjed ki, társadalmi okok felderítésével nem kísérletezik. Számára „Joann őrülete tanulságos, ez nem a klasszikus tragédiák zsarnoka, ez nem a római birodalom zsarnoka, ahol a zsarnokok népük és a kor szellemének kifejezői voltak: ez bukott angyal volt, aki még bukásában is.. . vasjellemének és hatalmas eszének erejét árulta el."51 Belinszkij meglehetősen elvont, pszichologizáló eszmefuttatásában egy korát megelőző, s nyilván ezért elbukó „angyal" meglehetősen homályos képe körvonalazódik — csak az érvelés hiányzik belőle. Ezen a vonalon továbbhaladva, egy három évvel későbbi recenziójában a következő, híressé vált megállapítására jut: „íme, IV. Joann, ez az I. Péter, aki nem a megfelelő időben jelentkezett, és szigorával bevégezte nagy ősének gondolatát .. ."5 2 Megint egy ötlet tehát, amely — mint láthattuk — majd Kavelinnél kap részletes kifejtést, de a történelmi hitelesség kedvéért szögezzük le, hogy Belinszkijtől származik. 1841-ben aztán, Lermontov verseiről írt cikkében, Belinszkij eggyel előbbre lép: megkísérli az előbbi „nem megfelelő időben jelentkezett" kezdetű félmondatát hosszabban magyarázni. Eszmefuttatásában felbukkan a „szörnyű valóság", „a félázsiai orosz lét" motívuma, mint amelyek megakadályozták, hogy „ez az erős természet, ez a nagy szellem" kellően kifejlődjék.5 3 (Sajátos módon, egészen más megközelítésben bár, de ugyanide lyukad ki a szlavofil Szamarin is.) Ezért hát nem maradt más megoldás — mondja Belinszkij —, mint az „esztelen bosszú a gyűlölt és ellenséges (kiemelés tőlem — Sz. Gy.) valóság ellen".5 4 Belinszkij itt tehát utal arra, hogy Iván harca valamiképpen szükségszerű volt, hiszen „valakik", vagy „valami" ellenségesen visszanyúlt hozzá, de a konkrétumok helyett megmarad a ködös általánosságoknál. Ezután elismétli még egyszer a már olvasott „ég bukott szelleme" minősítést Ivánról, akit sokkal inkább „sajnálni, mint gyűlölni" kell, majd leszögezi (előző cikkeihez 50 V. G. Belinszkij: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, t. II., 108. S1 I. m„ 110. 5 M. m., t. III., 20. S3 I. т., 565. 54 Uo.
