Századok – 1981

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kutnar; Frantisek: Prehledné déjiny ceského a slovenského dejepisecetvi na práh historiografie marxistické (Ism.: Niederhauser Emil) 829/IV

830 TÖRTÉNETI IRODALOM szakmabeli történészek munkájáról van szó, bár a gazdaság- és társadalomtörténetben meg a helytörténetnél számos nem is történész képzettségű műkedveló'ró'l is esik szó, akik érdemlegeset alkottak, mondjuk, az erdészet vagy egyes iparágak történetében. De nincs szó a történelmi publicisztikáról, vagy általában a korszak történeti gondolkodásáról. Kutnar egyéni életpályákra építi fel lényegében véve az egyes korszakok ismertetését, csak néhány oldalban jellemzi az egyes fejezetekben tárgyalt korszakok általános vonásait, elsó'sorban azt, milyen módon alakultak a történetírás szervezeti keretei, kiadási lehetőségei stb. Az életpályákat viszont abban a fejezetben tárgyalja, amelyben megindultak és kiteljesedtek, de végigköveti további fejlődésüket is. így mondjuk Pekafról a VII. fejezetben szól, de tárgyalja 1918 utáni tevékenységét is, ám a VIII. fejezetben már nem esik szó róla, csak tanítványairól, ami azért óhatatlanul megváltoztatja a korszak optikáját. Ezért kerülnek szóba az utolsó fejezetben olyan történészek, akik már 1945 előtt mint a marxista történetírás képviselői jelentkeztek, pl. Václav Husa vagy Oldíich ftíha, de munkásságuk zömmel már az 1945 utáni korszakba esik, amelyről azonban Kutnar már érdemben nem beszél, igen okosan valamelyik következő nemzedékre hagyva ennek a még élő történetírásnak az értékelését. Az 1945 előtti korszak vonatkozásában Kutnar nem riad vissza az értékelésektől, s ezek az értékelések - polgári történetírókról van szó! - nagyon méltányosak, elsó'sorban azt kívánják felmutatni, mit adtak ezek a történetírók a tudománynak, milyen témákat dolgoztak fel, milyen ismeretlen anyagot bányásztak ki, milyen képet adtak egyes korszakokról, azok különböző problémáiról. Ugyanakkor persze korlátaikra is utal a szerző. Különösen arra, hogy a Göll és első tanítványai révén nevelt történész-generációk, amelyek az egész időszakon át az egyetemi és egyéb vezető helyeket betöltötték, mestereik pozitivista szemléletét és módszerét vették át. Ezen a pozitivizmuson pedig Kutnar jórészt azt érti, amit nálunk is így szoktak nevezni, a tények felkutatását és tiszteletét, s azt a -manapság már majdnem naivnak tűnő - meggyőződést, hogy a tények minuciózus mérlegelésével, a források művészetszámba menő kritikájával el lehet jutni a történeti valóság teljes feltárásáig, minden különösebb probléma nélkül. A történésznek csak a forrásait kell megszólaltania, s ennek megfelelően tartózkodnia is kell a bármiféle külső befolyásoktól. A szerző maga is erre törekszik, ezért alig tér ki arra, milyen változást hozott a történetírás fejlődésében, szemléletében az önálló állam létrejötte. Nem a napi politika befolyásának ábrázolását kérnénk számon a szerzőtől, az valóban csak igen áttételesen hatott, de 1918 azért mégis igen nagy vízválasztó volt. Kutnar inkább a kontinuitást hangsúlyozza, a módszerben, felfogásban, amely tanárok és tanítványok folyamatossága révén érvényesül. Ez persze igaz, de 1918 nagy változását mégis jobban szemügyre kellett volna venni, hiszen Göll pl. ezt már nem tudta követni, de már Pekar és kortársai igen. A csehszlovákiai német történetírásról szólva Kutnar maga is látja, milyen változást hozott az új állami berendezkedés, a többségből kisebbséggé válás, de itt egyszerűen csak rossz néven veszi a németektől, hogy nem fogadták el egyszerre az új állami kereteket. A jelenkor hatásának ez a kiiktatása annál érthetetlenebb, hiszen az első kötetben Kutnar éppen azt bizonygatta igen meggyőzően, milyen szerepe volt a történetírásnak a nemzeti fejlődésben, s még ebben a kötetben is sokszor utal rá, hogy a történészek továbbra is a nemzet szolgálatát tekintették elsőrendű hivatásuknak, anélkül azonban, hogy kitérne arra, milyen módon valósították meg ezt. A szlovák történetírásnak szentelt két alfejezet az egész köteten belül csak igen kis helyet foglal el, ami megint, mint az elsőben, objektív okokra vezethető vissza, bár olykor talán a kevésbé kidolgozottságra, hiszen Jozef Skultétynek a régi Felsé'-Magyarországról írt könyvét megemh'ti, de nem teszi hozzá, hogy ez a magyar revizionizmus elleni polémia egyik fontos megnyilvánulása volt. A méltányos és megértő értékelés kapcsán még hadd utaljunk arra, hogy a német történetírás két képviselőjéről megemlíti, hogy a harmincas évek végén bizony a nácizmus befolyása alá kerültek, de korábbi és még inkább későbbi munkásságuk igen figyelemre méltó. A nyugatnémet Eugen Lembergről és az NDK akadémikusáról, Eduard Winterről van szó. Az életpályák előtérbe állítása azzal a hátránnyal is jár, hogy a korszak egészéről csak egészen rövid képet kap az olvasó az egyes fejezetek bevezető és befejező részeiből, így azután kimarad a századforduló végén a két Hanka-féle hamisítvány körül továbbgyűrűzött vita, holott a nemzeti öntudat fejlődése szempontjából igen lényeges volt, és még inkább, bár említésre kerül, nem kap kiemelt helyet az első világháború előtt a cseh történelem értelméről, ha úgy tetszik a cseh történetfilozófiáról folytatott vita, amelyben nemcsak Masaryk és Pekaí, hanem pl. Nejedly is érdemben állást foglalt, és amely a két világháború között megint folytatódott.