Századok – 1981
FIGYELŐ - Arató Endre emlékezete (1921-1977) (Diószegi István) 820/IV
FIGYELŐ 823 szempontjait. Sokakkal együtt ő is azt az álláspontot képviselte, hogy a marxista történetírásnak az uralkodó pozícióban lévő nacionalizmus kritikájára kell figyelmét összpontosítania, és hogy a különböző nemzeti törekvések ütközése esetén a társadalmi haladás kritériumát kell mérce gyanánt alkalmaznia. Ebből a pozícióból következett, hogy a kelleténél nagyobb megértést mutatott a magyar függetlenségi törekvések iránt, és a kelleténél erőteljesebben utasította vissza azokat a szlovák észrevételeket, amelyek a magyar negyvennyolccal kapcsolatban felmerültek. Erősebb kritika az egyikkel, nagyobb tolerancia a másikkal szemben talán indokoltabb lett volna. Teljesen következetes volt viszont a magyar, majd a csehszlovák nacionalizmus kritikájában. Tanulmányai egész sorozatában elemezte a reformkori magyar nacionalizmus szélsőséges megnyilvánulásait, és joggal marasztalta el annak szűkkeblűségét és más nemzeti törekvésekkel szembeni értetlenségét. Ugyanígy kijutott a kritikából az 1918 utáni csehszlovák nemzetiségi politikának, és annak a magatartásnak, amely a szlovákiai magyarságot 1945 után jogfosztottságra, reszlovakizálásra és kitelepítésre ítélte. Elsőként üdvözölte ugyanakkor azokat a szlovák megnyilatkozásokat, amelyek elmarasztalták ezeknek az éveknek a szélsőségeit, és tragikus tévedésnek nyilvánították az egy egész nemzetiség bűnbeeséséről felállított tételt. Jogfosztás és kitelepítés sehol nem lehet a nemzetiségi kérdés megoldásának eszköze, írta egyik tanulmányában, és bizonyára egy olyan hazai könyvet is egyetértéssel üdvözölt volna, amely egy hasonló sorsra jutott magyarországi nemzetiségnek szolgáltatott volna igazságot. Szenvedélyes vitatkozó volt, de a szóban és írásban folytatott polémia soha nem térítette el az igazi alkotó munkától. Miközben egyre több cikk és tanulmány került ki tolla alól, a hatvanas évek végére az újabb nagy szintézissel is elkészült: megírta Kelet-Európa történetét a 19. század első felében. Ebben a terjedelmét tekintve is impozáns munkában a hazai egyetemes történet legjobb erényeit vonultatta fel. Új volt munkájában maga a fogalom: Kelet-Európa értelmezése. A régebbi felfogásokkal szemben ő az Elbától az Urálig teijedő térséget értette rajta, amelyet történeti tájjá tettek a gazdasági-társadalmi fejlődés közös vonásai. De prezentálása is eltért az eddigiektől: a térségben élő mind a huszonhét nép történetével foglalkozott, függetlenül attól, hogy valamely nép rendelkezett, vagy nem rendelkezett önálló államisággal. Végül újat adott abban a tekintetben is, hogy nem az egyes népek történetét írta meg (bár a felhalmozott ismeretanyag alapján ezt is minden esetben megtehette volna), hanem az eltérő és közös vonásokat állította előtérbe, és a népek történetén keresztül az egész történeti táj történelmét szintetizálta. Egész munkásságának ez a komparatív módszer volt egyik legjellegzetesebb erénye. Hogy egy hatalmas térséggel és két tucat nemzettel foglalkozva nem adattárat, vagy lexikont készített, és nem is szimplán egymás mellé állított nemzeti történelmet nyújtott, hanem igazi összehasonlító áttekintést írt. A Kelet-Európa történetéről készített szintézist benyújtotta a Tudományos Minősítő Bizottsághoz a tudományok doktora fokozat megszerzése céljából. A mű megvédésére 1970-ben került sor, ma is emlékezetes színvonalas szakmai vita keretében. Az opponensek nagy elismeréssel szóltak az értekező teljesítményéről, és a munkát a hazai egyetemes történetírás egyik legjobb teljesítményének minősítették. S bár akadtak eltérő nézetek, vélemények, a doktori cím odaítélése nem lehetett vita tárgya. A „Kelet-Európa története a 19. század első felében" c. munka 1971-ben nyomtatásban is megjelent, és a hazai és külföldi kritikai visszhang csak megerősítette a kéziratos formáról kialakított elismerő véleményt. Magyarországi egye-
