Századok – 1981
KÖZLEMÉNYEK - Palló Gábor: Szilárd Béla tudományos életrajza 770/IV
SZILÁRD BÉLA TUDOMÁNYOS ÉLETRAJZA 771 annak rekonstruálásához, hogyan jelentkezett a természettudományos forradalom olyan sajátos társadalmi, kulturális talajon, amilyen Magyarországé volt századunk elején. A radioaktivitás tudományos és nem-tudományos körökben egyaránt szenzációnak számított akkoriban. Magát a jelenséget 1896-ban fedezte fel H. Becquerel, tényleges tudományos jelentősége azonban csak századunk első évtizedeiben bontakozott ki. Addigra egyebek között ismertté vált, hogy e láthatatlan sugárzás három komponensből áll: az α-, β-, γ-sugarakból; hogy a radioaktivitás bizonyos atomok sajátossága; már tudták, nemcsak az uránium, hanem Mme Curie polóniuma és rádiuma is aktív, és sorra fedeztek fel újabb sugárzó anyagokat, köztük az első radioaktív gázt, a tóriumemanáciőt. Hipotéziseket állítottak fel a jelenségek értelmezésére, és lassanként az is kitűnt: a klasszikus kémia anyagszerkezeti elképzeléseit radikálisan át kell fogalmazni. Ennek egyik első lépéseként Rutherford és Soddy 1902-ben a hagyományos szemlélet számára abszurd feltevésre jutott: bizonyos anyagok atomjai felbomolhatnak, és ennek következménye a sugárzás. De ha az atom bomlékony, szükségképpen részei is vannak, s e részek bizonyára meghatározott rendszert alkotnak. Ezt írti le a Rutherford—Bohr-féle atommodell (1913), melynek heurisztikus ereje kétségtelenné tette, hogy az atom osztható. Szintén problematikussá vált a másik vegytani alapfogalom, az elem. Soddy 1913-ban felfedezte az izotópiát; azt, hogy a kémiailag megkülönböztethetetlen elemek között is lehet lényegbevágó különbség. Rutherford 1919-ben végrehajtotta az első mesterséges elemátalakítást, s ezzel bebizonyosodott, az elem sem örök és változatlan. Módosultak tehát az alapfogalmak, és nyomukban a fogalmi apparátus távolabbi részei; relativizálódott a kémiai ismeretek lételméleti igazsága; az anyagszerkezet területén a kezdeményezést átvették a fokozatosan kiépülő új diszciplínák: az atomfizika, a magfizika, később a részecskefizika. De a szenzációt kezdetben nem az elvi jelentőségű eredmények okozták. A közvéleményt a mindennapi élethez közelebb álló két csoda kavarta fel. Az egyik a rádium terápiás hatásának felfedezése volt, melynek nyomán úgy látszott, újabb betegségek válnak majd gyógyíthatóvá, köztük a legkínzóbb, a rosszindulatú daganat is. A másik csoda P. Curie és A. Laborde tapasztalata volt (1903), amely szerint a rádium minden külső beavatkozás nélkül hőt termel. Ha ezt sikerül hasznosítani, kimeríthetetlen energiaforrással rendelkezünk, az egész civilizáció számára döntően új perspektíva nyílik. A közvetlenül hasznosítható eredmények fő szerepet játszottak abban, hogy a kutatások szokatlanul nagy sebességgel haladtak előre. A tudományos átalakulás azonban nem állt meg az ismeretrendszer szférájában. Megváltoztatta a kutatások társadalmi feltételeit, beleértve intézményrendszerét. Jóllehet, a századelő radioaktivitás-kutatásai még nem voltak túlságosan eszközigényesek, kezdetben amatőrök is űzhették, később igen költségessé váltak, főleg az új anyagok, pl. a rádium magas ára miatt. Részben ez lehetett az oka annak, hogy magas állami vagy ipari szubvenciókkal működő intézeteket kezdtek szervezni, melyek nemzetközi személyzete élvonalbeli tudósokból verbuválódott. A nagy nemzetközi kutatócentrumokban első kézből lehetett megszerezni a legfrissebb információkat, s így az ugrásszerűen bővülő ismeretekkel könnyebb volt lépést tartani. Párizs, Manchester volt a két legnagyobb centrum, ezekhez zárkózott fel később Bécs, Berlin. A tudományos forradalom egyik jellegzetességévé vált, hogy a tudományos élet nagymértékben „internacionalizálódott", az erők egyre hatékonyabban koncentrálódtak, amit egyebek között a sok nemzetközi kongresszus, vitaülés is jelez. 8*
