Századok – 1981
Makkai László: Bethlen és az európai művelődés 673/IV
BETHLEN GÁBOR ÉS KORA 691 intézet kifejlesztésére törekedett volna, a találgatás azért is felesleges, mert ebben a korban az egyetemalapítás már elkésett vállalkozás volt. Az ortodox teológiától és a skolasztikus filozófiától elszakadó modern természetfilozófia, majd az abból kisarjadó természettudomány nem egyetemeken, hanem tudós társaságokban született meg, melyek a 17. század első felében személyes baráti körök, vagy tudósoknak különc uralkodók udvarában mintegy véletlen találkozása formájában csíráztak ki, s a század közepén a firenzei, londoni, párizsi, államilag támogatott akadémiákká alakultak. Ezekben a körökben azonban már egy teljesen új világszemlélet uralkodott, a mechanisztikus természetfilozófia, mely felváltotta a reneszánsz organikus természetfilozófiáját. Galilei, Descartes, Boyle voltak az úttörői, Newton lett a kiteljesítője ennek a tudományos forradalomnak, amely Bethlen idejében még csak első lépéseinél tartott. Descartes Buquoi seregében éppen Bethlen ellen lépett egyetlenegyszer Magyarország földjére mint katona, hogy azután majd csak Apáczai beköszöntő beszédében térjen szellemében vissza, mint a kor nagy természetfilozófusa. Galilei 1592 és 1610 közt a páduai egyetemen tanított, s talán magyarok is hallgatták, de neve csak a század második felében merül fel Magyarországon, éppúgy mint Boyle-é, akivel talán az Angliában élő magyar kémikus, Bánffyhunyadi János találkozott is. Bethlen uralkodása arra a válságperiódusra esett, mikor a modern természettudomány még csak születőfélben volt, s amikor a reneszánsz organikus természetfilozófiája utoljára tett merész, de reménytelen kísérletet arra, hogy a világot panteisztikusan átható „világlélek" lényegének megragadásával magyarázza meg a természet titkait. Ez a kísérlet nemegyszer vallási rajongásba, mágikus varázslásba, babonás csillagjóslásba torkollott, hogy csak olyan kiemelkedő nagyságait említsük a korszaknak, amilyen Bruno, Kepler vagy Campanella voltak. A 16—17. századforduló nemzedéke a mindent átfogó bölcsességet, a pánszofiát akarta megalkotni, s ehhez racionális és irracionális eszméket próbált összehangolni. A modern természettudománynak tört utat, de ezt az utat ő maga torlaszolta el az idejétmúlt régi természetfilozófia hordalékával. Ez a kettősség a kor művészeti stílusában, a manierizmusban is megmutatkozott, amelyben a fantázia szabad szárnyalása nemegyszer morbid különcködéssel párosult. A kor legtipikusabb műfaja a kettősséget legjobban kifejező, a jelent pesszimisztikusan elutasító, de a jövő nagyszerűségében optimisztikusan bízó utópia volt, mely Patrizi, Bacon, Comenius, Andreae, Campanella, Hartlib és mások műveiben virágkorát élte. Lázas várakozás, egy nagy változás váradalma töltötte el a korszakot; 1614-ben a Rózsakeresztesek titkos társasága jelentkezett világmegváltó programmal — ma sem tudjuk, létezett-e egyáltalán, viszont a vallás és a tudomány teljes megújítását, egyben ellentmondásaik feloldását ígérte. A tudásvágy valóságos pánpedagogizmust szült, az iskoláktól csodát vártak, a nevelés és tanítás megreformálására egymást követték az erőfeszítések; ezek közül Ratke és Comenius életműve mindmáig megőrizte hatóerejét. Bethlen iskolapolitikája is ennek az utópisztikus iskolakultusznak a jegyében állt.49 4 Ά természetfilozófia válságáról, a vonatkozó irodalom felhasználásával Makkai László: Gép, mechanika és mechanisztikus természetfilozófia. Technikatörténeti Szemle, 1962., uö.: Puritanizmus és természettudomány. Századok, 1964., a manierizmusra Klaniczay Tibor: A reneszánsz válsága és a manierizmus. In: A múlt nagy korszakai. Bp., 1971. uő. (szerk.) A manierizmus. Bp., 1975. 2*