Századok – 1981
Makkai László: Bethlen és az európai művelődés 673/IV
688 BETHLEN GÁBOR ÉS KORA nyilvánosság elé nem lépő (végső fogalmazásban 1629 körül készen álló könyve csak halála után, 1679-ben jelent meg Amsterdamban) Augustin Fuhrmann nem a dogmák egyeztetésével, hanem az egyéni hitélet és morál elmélyítésével akarta a protestáns felekezetek közti politikai összefogást is gátló felekezetiességet áthidalni. Pareus dogmatikai és Fuhrmann kegyességi irenizmusát hangolta össze Alvinczi Péter kassai működése, aki a lutheránus város magyar lakosságának prédikátoraként lutheránus külsőségek és kálvinista elvek szerint nemcsak a maga gyülekezetét pásztorolta, hanem a két protestáns felekezetet a közös veszély, a Habsburgok által pártfogolt ellenreformációval szemben politikai együttműködésre mozgósította.44 A sziléziai irénizmus azonban nem tudott erdélyi hajtásokat hozni, mert Opitz és társai hamarosan távoztak. Lehetséges, hogy a kálvinista ortodoxia szellemi légköre volt idegen nekik, bár Opitz ehhez már hozzászokhatott magában Heidelbergben, lehet viszont, hogy általában hiányzott Erdélyben az a művelt környezet és közönség, mely tevékenységüket elismerte és buzdította volna, mégis legvalószínűbb az, hogy erdélyi tartózkodásukat csak átmenetinek tervezték, mert remélték, hogy odahaza ügyük győzni fog. Ez a reményük ugyan nem teljesült, mert 1622 végén már ők is értesülhettek Heidelberg szeptemberben történt feldúlásáról, az egyetem megszűnéséről, fejedelmi pártfogóik politikai bukásáról, de talán éppen az a félelem űzte el őket Erdélyből, hogy véglegesen ott rekednek. Magyarországnak amúgy is rossz híre volt az egészségre ártalmasnak tartott éghajlata miatt. „A magyar pokolról (de tartaro Hungarico), hiszen ismered orvosaink mondását, kérve kérlek, meg ne feledkezzél" — intette levélben nyilván a „morbus Hungaricus"-nak nevezett járványtól az éppen Erdélybe érkező Opitzot egy wittenbergi barátja, s később, mikor Bethlen visszahívó szavának már majdnem engedett, ugyanez a barát fakadt ki az utazás ellen: „Vesszen Erdély mindenestül, csak a mi Opitzunk maradjon meg nekünk" (Pereat omnis Dacia, modo Opitius noster superest)45 Ez a féltés nemcsak a távoli ismeretlentől való idegenkedésből, hanem főképpen abból magyarázandó, hogy Opitzot, a német anyanyelvű költészet megújítóját a maga népe érthetően otthon akarta tudni. A hazatérés persze nem ment simán, Opitznak is, mint annyi német protestáns értelmiséginek, egy időre Hollandiában kellett meghúzódnia, s végül is a megalkuvást választania. Egy buzgó katolikus térítő főúr szolgálatába lépett, mint ahogy a protestáns hitéhez mindvégig ragaszkodó Kepler is a katolizált Wallenstein asztrológusa lett. Heidelbergnek, mint a német kálvinizmus központjának kiesése nem Erdély, hanem Hollandia felé indította meg a német tudósok vándorlását, s Bethlen egyelőre nem tudott új professzorokat szerezni az eltávozók helyébe. Még a Heidelberg ostromakor megkínzott és kifosztott Szenczi Molnár Albert is egy ideig német földön maradt. Ha nem hagyott is fel egyetemalapító terveivel, Bethlen kénytelen volt továbbra is külföldre küldeni ösztöndíjasait, de más egyetemekre, ahonnan más szellemet hoztak haza diákjai, mint Heidelbergből. Az 1613-ban lutheránusból kálvinistává lett, 1618-ban pedig Poroszországot megszerző brandenburgi választó (akinek lányát később Bethlen feleségül vette) Frankfurt 4 4 Békítő szellemű úrvacsoratanát, Pázmánnyal folytatott vitájának egyik megnyilatkozását, valamint „Magyarország panasza" c. röpiratát együttesen kiadta Incze Gábor: Alvinczi Péter. Bp., 1934. 4 5 Adattár I. i. m. 248 - 250.
