Századok – 1981
Makkai László: Bethlen és az európai művelődés 673/IV
BETHLEN GÁBOR ÉS KORA 675 világában, s néha stiláris fordulataiban is, tükörszerűen felel meg az Isten, az alkalom és az engedelmesség bibliai kifejezéseknek. Együttesen Machiavellinek azt a gondolatmenetét fordítják le keresztény-kálvinista nyelvre, hogy a végzet nyújtja a szerencsét, amely a bátor ember számára kínálkozó alkalom, a szükség pedig az alkalomból szükségszerűen kínálkozó lehetőség megragadása, azaz az Isten, akinek akar, alkalmat ad az előmenetelre, s az alkalmat engedelmesen meg kell ragadni. Lehetetlen, hogy „A fejedelmet" olvasva, Bethlen ne vonatkoztatta volna önmagára a következő sorokat: „Akik saját erejükből, nem szerencséből lettek uralkodók . . . azoknak ... nem volt más szerencséjük, mint az alkalom, és hogy értettek ahhoz, hogyan kell azt céljaiknak megfelelően befolyásolni. Alkalom nélkül szellemi kiválóságuk elfojtódik; s kiválóságuk nélkül minden alkalom haszontalan marad . . . Theseus sem mutathatta volna ki lelki nagyságát, ha nem találta volna széthullva az athéni államot. Ezek az alkalmak tették őket nagy emberekké, és az ő kiváló sajátosságaikkal ismerték fel az alkalmat, ez tette országukat naggyá és boldoggá. Az ilyenek, akik erényes utakon, mint ők, lettek fejedelmek, nagy nehézségekkel érték el a trónt, de könnyűségekkel tartották azt meg".3 A szinte-kortárs Shakespeare ezt így fogalmazta: Csak meg kell ragadni, amit az Ég nyújt S el nem engedni, mert ha nem akarjuk Mit ő akar, ugy eljátszuk kegyét És vele minden segedelmét. (II. Richárd III/2.) A reneszánsz szerencsefilozófia így fordul Bethlennél kálvinista predestinacionizmusba, melyet számára egy kettős hivatás tölt meg konkrét tartalommal: „mikoron a magyar nemzetnek nyomorult sorsán gondolkodám, igaz religiónknak láb alá tapodtatására való gonosz intentumokat mikoron sok felől igen bizonyosan hallanék, igazán mondom, hogy meggyőzött sokképpen nemzetemhez való igaz affectusom, az nagy Istennek igaz tiszteletihez való nagy zélusom, és magamban elvégeztem, hogy az Isten tisztessége mellett nemzetünknek szabadságáért ki támadjak". Ezekhez az 1619. augusztus 18-án, első hadjáratára indulásakor Rákóczi Györgyhöz írt szavaihoz illik udvari prédikátorának, Milotai Nyilas Istvánnak róla, mint Isten kiválasztott eszközéről szóló jellemzése: „Isten áldotta boldog ember, az kiben az ő istenéhez való kegyességének és hazájához való szeretetinek fáklyái lobognak . . ."4 A keresztény uralkodó kettős kötelessége, az Isten és a közjó szolgálata a középkorra visszanyúló sablonja volt a politikai irodalomnak, s Bethlen másik kedves prédikátora, Keserűi Dajka János is ilyennek jellemezte fejedelmét az 1618-ban Pareus Dávid heidelbergi professzorhoz írott levelében: „A jó és keresztyén fejedelemnek leginkább két dologban kell foglalatoskodnia: Isten 3 Böjti (s általa Bethlen) gondolkozásának machiavellista motívumaira Bartoniek Emma hívta fel a figyelmet (Fejezetek a XVI-XVII. századi magyarországi történetírás történetéből. Bp., 1975. 327-338., az idézet a 336. lapon), bővebb kifejtése: Bethlen Gábor emlékezete i. m. 21-22. A Machiavelli-idézet „A fejedelem". Ford. Orbán Dezső., Bp., 1906. 26-28. 'Bethlen Gábor emlékezete i. m. 86. és 286. 2*
