Századok – 1981
Pach Zsigmond Pál: Bethlen Gáborról - születésének 400. évfordulóján 659/IV
660 BETHLEN GÁBOR ÉS KORA 2. A kor a hagyományos történetírás terminológiájával: a valllásháborúk és az abszolutizmus kialakulásának korszaka; a marxizmus fogalomhasználatával: Nyugat-Európa egyes atlanti parti országaiban a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet kezdeteinek korszaka, Kelet-Európában a feudalizmus mozdítatlan, sőt újraerősödő uralmának, az ún. második jobbágyságnak a periódusa — amely utóbbi ugyanakkor sajátos módon mégis megteremtette magának a nyugatihoz hasonló abszolutisztikus jellegű államépítményeket. Az abszolút állam gépezetét jórészt a csatatér számára alkották. Az abszolutizmus korszakának háborúi — kivált annak első fázisában — alapvetően dinasztikus-területszerző jellegűek voltak. A háborús — vagy házasság útján történő — területszerzés nem kedvtelése vagy külső járuléka volt a fejedelmi életformának, hanem belső szükséglete és funkciója. Ezt a tényt Machiavelli — amikor jó évszázaddal korábban végigtekintett Európán — már mintegy evidenciának tekintette, és belőle vezette le a principe létének legfőbb törvényét: A „hódítás vágya nagyon természetes és megszokott tulajdonság ... A fejedelemnek nem szabad másra gondolnia, másra törekednie, mást fontosabbnak tartania, mint a háborúra való felkészülést". Hatalomgyarapítás hadakozással vagy házasodással — a 16—17. századi uralkodó e főmotívumának érvénye alól Bethlen Gábor sem volt persze kivétel. Ebben az értelemben helytállónak tekinthetjük Szekfü Gyulának akár azt a fogalmazását is, amely szerint „Bethlen Gábor cselekedeteinek egyetlen rugója a dinasztikus érdek és önzés volt". Ám nagy nyomatékkal kell hozzátennünk — Szekfü erről is szól, de elütő hangsúllyal —, hogy ez a hatalomgyarapitási cél Bethlennél egybeesett — objektíven is, tudatosan is — egy másik, a szó általános értelmében vett nemzeti céllal: a három részre darabolt ország legalábbis két részének újbóli egységével — az erdélyi fejedelemség és a királyi Magyarország egyesítésével. A szubjektív tudat szintjén bizonyára elfogadhatjuk Angyal Dávid megítélését: Bethlennek „erős hite volt munkája jelentőségében, nemzetét boldogító és istennek tetsző mivoltában". De ami ennél fontosabb: törekvései objektíve azonosultak a 17. századi Magyarország sorsdöntő történelmi feladatával : az országegyesítéssel. 3. Minthogy pedig - miként a szétdarabolódás volt - az egyesítés sem lehetett elképzelhető másképp, mint a nemzetközi viszonyok alakulásának függvényeként, Bethlen Gábor nagy kedvvel és kezdeményező készséggel vetette magát a külpolitika hullámaiba. Diplomácia és külpolitika — ez volt Bethlen Gábor igazi életeleme, amelyben csakugyan európai perspektívájú államférfinak bizonyult. Hallatlanul széles körű és eleven külpolitikai tájékozódását és eszmélkedését — az 1618. évi prágai események horderejének nyombani felismerésétől, a II. Oszmán szultánt elsöprő 1622-i janicsárlázadást követő portai hanyatlás gyors „bemérésén" át, a Gusztáv Adolf-i fellépés jövendő jelentőségének megsejtéséig —, mindezt annál is inkább hangsúlyoznunk és értékelnünk lehet, mivel a következő korszakokban, hosszasan, a távlatos és rugalmas külpolitikai gondolkodás igencsak ritkán tartozott magyar vezető politikusok erényei közé.
