Századok – 1981
FOLYÓIRATSZEMLE - Druzsinyin; N. M.-Fjodorov; V. A.: Parasztmozgalmak Oroszországban a XIX. században 456/II
FOLYÖIRATSZEMLE 457 A táblázat adatai világosan tükrözik, hogy a paraszti osztályharc az 1861. évi jobbágyfelszabadításig szakadatlanul erősödött. Az Igazságügyminisztérium dokumentumai szerint 1834-1840 között 67 443, az 1843-1860-as években 142 193 jobbágyszökést jegyeztek be. Mind gyakrabban került sor fegyveres összetűzésekre is, pl. Usztyim Karmaijuk vezetésével vagy az ukrán szabadlegények akcióban. Minden trónváltozást a 19. század első felében lázadások, zavargások egész sora kísért. Nőtt az elégedetlenség az elnyomott nemzetiségi területeken is. (Pl. 1816-1819-ben a Baltikumban, 1830-31-ben Belorussziában, 1841-43 között az Ural és a Volga vidékén, 1846-48-ban Ukrajnában.) Az elégedetlenségi hullám Oroszországban az 1850-es évek második felében tetőzött. Ekkor tömeges szökésekre került sor a katonai sorozás elől, valamint a déli kormányzóságok jobbágyai nagy létszámban a Krímbe menekültek. A szerzők külön fejezetet szenteltek az 1859-1861 közötti forradalmi helyzet bemutatására s elemzésére, rámutatva az 1858. december 4-i cári dekrétum jelentőségére, amely egyes esetekben lehetségesnek ítélte meg a jobbágy teljes személyi szabadságának biztosítását, ill. a föld megvásárlását. Ezt követően 1859-ben 938 kisebb, 1860-ban 354 megmozdulásra került sor. Az 1861. évi jobbágyfelszabadítás jelentőségét értékelve a szerzők kimutatták a reformnak a polgári fejlődésre gyakorolt jótékony hatását, hiszen az addig adható-vehető .,jobbágyáru", immár ingó-ingatlan vagyonnal rendelkező, személyében szabad emberré lett. A reform erős lökést adott ugyan a kapitalista fejlődésnek, de a magas megváltási árak. az ún. ledolgozási rendszer, ill. a földesúri visszaélések és erőszakoskodások lehetővé tették a félfeudális viszonyok, a földesúri privilégiumok, s latifunditumok jó néhány évtizedes jelenlétét a cári Oroszországban. 1861. február 19-e tehát visszaélt a tömegek illúzióival. A becsapott, helyzetének tudatára ébredt parasztság a reform utáni első öt hónapban 1340, egész évben 1859 megmozdulásban vett részt, amelyek közül 937-et katonai erővel vertek le a központi csernozjom-övezetekben, Ukrajnában és a Volga vidékén. Véres összetűzések színhelyei lettek a kazanyi és a penzai kormányzóságok is (Bezdna, ill. Kangyejevka). 1861-ben 64 gyalogos-, 16 lovasezred és 7 bataliont vetettek be a lázongók ellen. Az 1863-as lengyel felkelés hatására véres összecsapásokra került sor Ukrajnában és Belorussziában, ahol elsősorban a magas megváltási árak miatt fogott a nép fegyvert. Ezek orvoslásaként az 1863 március 1-i, július 30-i és november 2-i dekrétumok a megváltási árakat 20%-al csökkentették. Ujabb lökést eredményezett a paraszti mozgalmak történetében az 1870-es években megizmosodó forradalmi narodnyikság eszmerendszere, amely a jövő letéteményeseként a parasztságot, a fejlődés alapjaként pedig a falusi obscsinát jelölte meg, úgy gondolva, hogy a kapitalizmus Oroszországban kikerülhető, átugorható társadalmi formáció. A „nép közé járás" csődje s a narodnyikszervezetek felszámolása után a parasztmozgalmak lényegesen veszítettek erejükből, bár lokális, szétszórt, ösztönös mozgalmak továbbra is jelentkeztek ugyan a magas adók, a hivatali adminisztráció és a bírósági visszaélések, korrupciók ellen. Az 1890-es évektől pedig egyre jobban előtérbe került a parasztság közötti gazdasági-szociális antagonizmus, amely a kulákság elleni harcban öltött testet. 1902-ben széles, országos agrármozgalom bontakozott ki, amikor is a 105 földesúri birtokon a 39 ezer lázongó, nincstelen paraszt ellen 10 ezer katonát kellett bevetnie a cári hatalomnak, s a véres események már előrevetítették az 1905-1907-es forradalom árnyait. De ebben a küzdelemben a parasztság már nem állt egyedül, magára hagyatva, hiszen az 1880-as évektől Oroszországban is kibontakozott a szervezett munkásmozgalom, amely a parasztsággal szövetségben a polgári demokratikus forradalom hajtóerejét alkotta. (Isztorija SZSZSZR, 1977/4. 106-127.) V. M. L. A folyóiratszemlét írták: Csákvári Ferenc (Cs. F.); Cs. Kottra Györgyi (Cs. K. Gy.); Erdődy Gábor (E. G.); Fekete Miklós (F. M.); Molnár Tamás (M. T.); V. Molnár László (V. M. L.); Teke Zsuzsa (T. Zs.).
