Századok – 1981
FOLYÓIRATSZEMLE - Latner; Richard B.: A „konyhakabinet” és Andrew Jackson tanácsadói rendszere 454/II
FOLYÖIRATSZEMLE 455 1831 februárjában a küzdelem a folyóiratok hasábjain is élessé vált. Calhoun kezdte meg a harcot azzal, hogy politikai karrierizmussal vádolta meg H. Crawfordot és Van Buren párthíveit, valamint azzal, hogy visszaélnek Jackson jóindulatával. D. Green az U. S. Telegraph-ban Van Buren intrikáinak tulajdonította az elnök és Calhoun elhidegülését, a Washington Globe című lapot pedig az összeesküvó'k szócsövének titulálta. Itt merül fel eló'ször a „gonosz tanácsadók" szerepe: Green ugyanis cikkében mindvégig hangsúlyozta, hogy támadása nem az elnök ellen irányul, hanem a környezetében lévő' összeesküvó'k ellen, akiket „Arnos Kendall és társai", „Arnos Kendall, Martin Van Buren, William Β. Lewis és társaik'" néven nevezett. Az 1831. április kabinetátalakítás újra csak megerősítette azt a látszatot, hogy a Fehér Ház és az elnök a tanácsadók játékszere lett. Az U. S. Telegraph és Green mellett az elbocsátott Haditengerészeti Államtitkár, J. Branch is rosszindulatú tanácsadók cselszövényeiről nyilatkozott. Az árnyékkormány, a konyhakabinet tehát voltaképpen a kiábrándult, renegáttá lett Jacksonpártiaktól, különösen a Greenhez hasonló Calhoun-követőből kapta ezt a nevet, akiknek meggyőződése szerint Jackson csak névleg a párt feje, a tényleges hatalom Van Buren kezében van, aki döntéseiben helyettesíti az elnököt, pártelnökségre tör, és Jackson megbízatásának lejárta után maga pályázik a Demokrata Párt élére. Jackson természetesen élesen tiltakozott mindeme vádaskodások ellen, és a Washington Globe is kifejtette: az elnöknek ugyan valóban vannak tanácsadói, a határozathozatali és döntési jogkört meg a végrehajtói hatalmat azonban kétségkívül és kizárólag maga gyakorolja. A tanácsadók elleni támadások sorozata 1832-ben érte el a csúcspontot, amikor a Mississippi-beli Poindexter szenátor az immáron már kifejezetten Jackson-ellenes Telegraph-ban vitriolos hangú vezércikkében támadta meg a Globe-t, mint elvtelen és megfizetett bértollnokok fórumát, amely a Van Buren vezette „konyhakabinet" szolgálatában áll. Ettől kezdve a kifejezés állandósult az elnök ellenzékének szótárában. Ezen az úton nem jutunk előbbre a „konyhakabinet" létének, vagy nemlétének kérdésében. Meg kell tehát vizsgálni Jackson tanácsadói rendszerét közvetlenül, hogy képet alkothassunk ebben a kérdésben. A Fehér Házban kezdettől működő elnöki munkacsoportok összetételükre nézve politikai tanácsadókból, lobbystákból, politikai összekötőkből, reklámszakemberekből, beszédírókból és az elnök barátaiból álltak. Voltak elnökök, akik, mint például D. D. Eisenhover, szigorú hierarchiát építettek ki maguk köré bizalmi embereiből, ahol mindenkinek megvolt a maga speciális területe, más elnökök, mint például F. D. Roosevelt, nem alakítottak ki ilyen centralizált rendszert: az egyes munkatársak feladatköre fedte másokét, és a rangsor nem volt olyan szigorú. Természetesen a közelmúltbeli elnöki munkacsoportok összetételét és felépítését nem lehet összevetni a Jackson koráéval. A modern elnöki munkacsoportok megközelítik az ötszáz főt is; Jackson korában a Fehér Ház szervezeti felépítése sokkal primitívebb volt, bár figyelemre méltó vonás, hogy a tényleges kormány tagjai, például éppen Van Buren, már akkor is, mint ma, szintén tagjai lehettek a szorosabban vett elnöki munkacsoportnak. Leghelyesebb talán úgy felfogni a dolgot, hogy a már idézett Marshall véleményével szemben az akkori úgynevezett „presidential staff' voltaképpen az elnök „ügynöksége", magánirodája lehetett. Jackson kapcsolata és munkaviszonya tanácsadóival egyébként is eléggé következetlen: maga a kortárs Green sem tudta például meghatározni a számukat, a későbbi kutatók pedig egyre több és több személyt emlegetnek. Kezdetben az elnök régi, megbízható híveire, Tennessee-beli barátaira támaszkodott. Washingtonban azonban szüksége volt Van Burenre is, az ügyes politikusra, a fővárosi politikai élet jó ismerőjére, függetlenül annak egyéni aspirációitól. De a kutatások alapján nyilvánvalóvá lett, hogy tanácsért minden különösebb tétovázás nélkül szinte bárkihez folyamodott szükség esetén, lett légyen az illető a tényleges kabinet tagja, saját belső munkatársa stb. A „konyhakabinet" kérdésének feloldásához tehát végső soron csak Jackson elnök vezetési stílusának elemzése vezethet. Úgy látszik, Jackson tanácsadói testületét úgy kell elképzelnünk, mint olyan koncentrikus köröket, amelyeknek középpontjában egyedül és kizárólag maga az elnök áll. Ez a tanácsadói, informátori hálózat egy viszonylag laza és mozgékony rendszer volt, melyben régi barátok, munkatársak, kormánytagok és kongresszusi küldöttek éppúgy megtalálhatók, mint alkalmi ismerősök. A lényeg, amelyre Jackson egyedül figyelt, a megbízhatóság és a lojalitás volt. És még egy különös szempont: az érintettek feljegyzései és visszaemlékezései alapján nyüvánvalóvá vált, hogy bár az elnök számtalan tanácsadóval konzultált problematikusabb kérdésekben, a határozathozatalban és
