Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
306 SZŰCS JENŐ egységesen pénzcenzust (csak éppen a királyi népeknél 2 pondus összeggel többet) fizető, de azon túl számottevő ünnepi terményadóra és „megszállás" címén kivetett szolgáltatásra (talán „akógabonára" is), nemkülönben a szőlőmüvelésen túl is egyéb (csak éppen sejthetően még a királynak való zólyomi „szolgálatoknál" is egy fokkal terhesebb) robotra kötelezett paraszti „státusról" van szó, mint amit ezekben az években a turóci és liptói medencében (s nagy valószínűséggel másutt is, egyebek közt a somogyi Segesd vidékén) a király teremtett meg: a jobbágyi állapot embrionális előképéről. Nagyjából ezt az analógiát követhette a jogok együttese is, ide értve, hogy a szabad elköltözési jog még nem tartozott a képletbe. Ez az érem egyik oldala. A másik oldal viszont azt mutatja, hogy a tihanyi apát már mégis kénytelen volt belemenni egyfajta alkuba, s ha már belement, hamarosan egyik faluval a másik után volt kénytelen hasonló írásos megállapodásokat kötni, mert a példa terjedt; a „népek" e váltig birtokszervezetbe zárt „kondicionális szabadság" szintjén ébredtek önmaguk egységére. Ezzel párhuzamosan nyomul be az egyházak joghatósága alá vetett „népek" átfogó megjelölésének hagyományos dualizmusába (iobagiones - conditionarii) közbül, éppen ez idő tájt - mint láttuk - egy harmadik fogalmi kategória: „parasztok, falusiak" (rustici, villani). Ám ez a triász sem volt tartható sokáig, két okból. Egyrészt a triász harmadik eleme, az „igazi" kondicionáriusok rétege a felgyorsult fejlődés jóvoltából 1270 után még rohamosabban kezdett apadni, mint 1200 után az „igazi szolgák" (veri servi) rétege; másrészt a triász első eleme annak arányában abszorbeálta a másodikat, ahogy a tisztjük szerint egyházi jobbágyok nagy többsége egyértelműen paraszttá: „szabad jobbággyá" vált. Már csak néhány évtized kérdése volt, hogy az egyházi birtokokon is mély gyökeret eresszen a „többi szabad jobbágy" példája, mely a Tihannyal szomszédos Veszprémben az endrédieknél már a tatáijárást közvetlenül követő években hatott, de akkor még erőtlennek bizonyult. Az unokák aztán a 14. század első évtizedei folyamán (a gamásiak történetesen az 1322. évi újabb egyezség jóvoltából) ugyanolyan jobbágyok lettek, mint már 1270 körül a telepítő magánbirtok parasztjainak java része. A nagy egyházi birtokszervezetek tulajdonképpen azzal a jó fél évszázaddal késtek meg az új trend elfogadásában, amennyivel annak idején megelőzték a világi magánnagybirtokot a prédiális gazdálkodás felszámolásában. A „kondicionális szabadság", mint a .jobbágyi szabadságtól" különböző, annál alacsonyabb paraszti státust jelölő kategória, már szigorúan jogi értelemben véve is eleve bizonytalan, hosszabb távon pedig tarthatatlan volt. Amikor ez a fogalmi ellentét tudomásunkkal első ízben, éppen az endrédiek esetében felbukkan (iobagionalis libertás — libertás condicionaliter condita 1246), az utóbbi még a fej leborotválásával (cum pena tonsi capitis) együtt a hagyományos kötelmekbe való visszataszítást, azaz a kondicionáriusok servilis jogállapotát jelölte a régi relativisztikus szemlélet szerint („szabadság mint relatív szolgaság" vagy: „szolgaság mint relatív szabadság"); csaknem két évtizeddel utóbb viszont már a condicionarius fogalmi ellentéte, mely ugyanakkor mégis kevesebb, mint a ,jobbágy" szabadsága. Csakhogy maga a hagyományos egyházi officium iobagionatus is „kondicionális" (nem „teljes" vagy „örök") természetű libertás volt, hol lehetett tehát jogelméletileg megvonni a határt az újonnan kreált státus és a régi veretű egyházi jobbágyi jogállapot közt? Sehol. Az új fogalom kérészéletű jogászi improvizáció volt, mely még azelőtt enyészett el, hogy az egyházjogászok az ellentmondást megkísérelhették volna valamiképpen eltüntetni. A fogalmat természetesen nem a jogi ellentmondás, hanem a felgyorsuló fejlemények érvénytelenítették, éspedig már azáltal, hogy történetesen éppen
