Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 301 bőradó megváltása az 1231. évi Aranybulla (33. art.) szerint 4 pondus volt, melynek kétharmada volt fizetendő a föld urának (domino terre). Ha tehát Turócban és Liptóban a kétféle cenzus egybeolvadt, nagyjából éppen 5 pondust tett ki. Fölöttébb valószínűnek látszik, hogy a „várvendégek" rétegének létrehozása közös tőről fakad és időben is egybeesik a zólyomi reformokkal, s ugyanazt a szemléletet és indíttatást tükrözi: túlzott előresietés helyett a „szabadság" egy szerényebb „státusán" létrehozni a királyi birtokok hierarchiájában — anélkül, hogy maga a hierarchikus szervezet sérelmet szenvedne - egy „quasi-hospes" réteget, mely ennélfogva számarányában tömegesebb lehet, mint az igazi szabad vendégtelepesek paraszti elitje, miközben funkcionálisan ugyanazt a szerepet tölti be: a népek „szétszóródásának" a „szabadság" egy bizonyos fokával hivatott elejét venni. A kísérlet azonban elkésett, mert egyrészt maga a várbirtokállomány már feltartóztathatatlanul morzsolódott szét, másrészt az idő túl is lépett e váltig „hierarchizált" és mérsékletes reformkísérleten. A királyi birtok eme új telepeseit a korlátozott jogok már nem kötötték meg, elszökdöstek más földesurakhoz, hogy egyáltalán nevükről is már csak elnéptelenedett földjeik kapcsán értesüljünk. Nem is feltétlenül az „igazi" tospes-szabadság, hanem egyszerűen az országszerte terjedő „jobbágyi szabadság" tette semmissé IV. Béla parasztreformjának ezt az ágát. IV. Béla király és fia, V. István halála után aztán bármiféle koncepció lehetősége kihalt a süllyedő királyi udvarban azon a minden koncepciót nélkülöző tradicionalizmuson túl, hogy amennyire csak lehet és amennyit csak lehet, erőszakkal meg kell tartani az összezsugorodott birtokokon a maradék népességből kondicionárius állapotában. IV. Béla reformjai csak háromnegyed évszázaddal utóbb, az Anjouk alatt sugároztak ki általában az archaikus szervezet maradékára. Károly Róbert ugyanazon zalai udvarnokfalvakra nézve, melyekre előbb (1318) hagyományszerűen az örök kötöttséget mondta ki, utóbb kinyilvánította, hogy az immár jobbágynak nevezett kondicionáriusok (iobagiones sive nostri conditonarii regales) ingóságaikkal együtt legalább más királyi birtokra elköltözhetnek (1331). Az az elv, melyet IV. Béla a zólyomi uradalom keretei közt már az 1257. évben kimondott, csak 1330 után vált valósággá mint a „szabadság" egy elkésett és korlátozott formája (forma libertatis) a királyi birtokszférában. Ha tehát a jobbágyi státus formálódása 1260 körül meg is indult a királyi birtokokon, noha visszafogottabb és korlátozottabb jelleggel, mint az állagában robbanásszerűen megtöbbszöröződő magánbirtok szférájában, 1270 táján a kibontakozásnak ez a perspektívája hosszabb időre lezárult. Egy előnye volt (a történész számára mindenesetre még nagyobb mértékben, mint az érintett paraszttömegek számára): ha kevés is, valami írás megmaradt a fejleményekről. Azokkal a parasztokkal azonban, akiket már 1270 körül szerte az országban jobbágy néven neveztek, a földesúr csupán csak szóban kötött megállapodást. Helyzetük elképzelésére az írásbeliség csak annyiban nyújt támpontot, amennyiben a tömb felső és alsó határvidékén — még és már — írás is készült az egyezkedésről. A jobbágy helye a kettő közti mezőben volt. Mert azért a parasztság egységesülése még a 13. század utolsó harmadában is egyfajta hierarchizált közegben zajlott, a jobbágyság még mindig csak egyike volt a paraszti „státusoknak", ha egyre tömegesebb is, a státusokat pedig immár nem választotta el olyan szakadék, mint még akár a század első évtizedeiben. A felső határvidékbe jó bepillantást nyújt egy 1275. évi megegyezés földesúr és parasztjai közt. A Veszprém megyei Bogdány királyi hercegi földet (a török időkben
