Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 295 mészetesen a forráspusztulás is, mindenekelőtt az, hogy IV. Béla még töredékes nyomokból sejthetően is példás írásbeli adminisztrációt — egyebek közt registrumokat — produkáló birtokrendezéseiből csak foszlányok maradtak korunkra. Legfőbb szerepet azonban az játszik, hogy a fejlődés élére törő magánnagybirtok írásbelisége messze elmaradt magának a fejlődésnek a lendületétől, sőt az bizonyosan egészen embrionális fokon lehetett, egybe sem vethető a királyi vagy egyházi birtokok akár tatárjárás előtti szintjével, de még ezen túl is: maga a telepítő érdek zárta ki a birtokok illegális népességgyarapodásának bárminemű írásos regisztrálását. Ezen az ágon csak a legális telepítés, a hospes-községek alapítása hagyott hátra a forráspusztulás ellenére is legalább annyi töredéket, amennyiből - pars pro toto - már mégis megbízhatóan rekonstruálhatók a részletek. Végül pedig a jogi emlékek is csaknem felmondják a szolgálatot, ha a paraszti szférát érintik, nem nyújtanak ahhoz foghatóan mintegy mellékesen érdemleges, kivált számszerű információkat, mint még 1240 előtt, minthogy az ember, mint tudjuk, egyre inkább megszűnt ingóságnak és „leltári tárgynak" lenni. Következésképpen afféle statisztikai viszonyszámokról is, mint aminőkkel a korábbi struktúra kifejezésében kísérleteztünk, le kell mondanunk. Miben mutatkozik meg mégis a fordulat a terminológiai szint hátterében 1270 táján, sőt már valamivel előbb? Mindenekelőtt egy negatívumban: a tatáijárást követő két évtized sikertelen vagy régi vágású kompromisszumba torkolló helyi parasztmozgalmainak a hatvanas évek dereka után nincs többé folytatásuk; pontosabban a lázongások ezután szabályszerűen merőben újszerű engedményekre bírják majd a konzervatív földesurakat, kivált az egyháziakat — éppen az idő tájt, amikor a pápa felpanaszolta az egyházak tulajdoni függésű (homines de corpore) parasztjainak tömeges szökdösését, „más uraságokhoz állását" (1263). Az utolsó sikertelen mozgalom, melyről egyáltalán tudomásunk van, a zalavári bencés apátság kondicionáriusainak említett lázongása és fellebbezése magához a királyhoz, ugyanabból az évből ismert, mint a pápai tiltakozás. IV. Béla ez esetben nem bizonyult , jó királynak", mert a bizalmukat belé vető parasztok követeléseinek radikalizmusa, a condicionarius állapot mint „reájuk erőszakolt szolgaság" végleges lerázásának vágya és a „szabad emberekké" való emelkedés igénye (ellentétben például a bakonybéliek évtizeddel korábbi mozgalmával, mely még kérdésessé sem tette a „kondícióhoz kötöttséget") még a mérsékelt reformok e hívét és kezdeményezőjét is elrettentette. Alig múlt el azonban egy év, s a tihanyi apát már egyezkedni kényszerült a maga szökéssel fenyegetőző somogyi kondícionáriusaival, sőt alig múlt el még egy év, és maga a király adott ki olyan átfogó szabadságlevelet a maga liptói uradalmi népei számára, aminek legalábbis a „legális" szférában akkoriban még nem akadt páija. IV. Béla király visszaparancsolta ugyan a zalaiakat „valamennyi ősük, dédapjuk és ősapjuk kötelékeibe", az igazsághoz tartozik azonban, hogy a két régi hatalmasság — a királyság és az egyház — képviselői közül mégiscsak ő volt az, aki a maga mérsékelt módján hamarabb próbált adekvát választ adni a történeti helyzetben rejlő kihívásra -éspedig már a megelőző évtizedben; igaz, nem is annyira uralkodói, mint ftikább magánföldesúri minőségben. Ha a zólyomi uradalom nem is számított a szó szoros értelmében dinasztikus udvari gazdaságnak, szabályos várispánságnak sem tekinthető abban az értelemben, mint például a délről szomszédos Bars vagy Hont megye, mely ispánságokból különben egész falucsoportok csatoltattak még a tatárok előtt a lengyel határig felnyúló zólyomi „erdőuradalomhoz". A királyok mindenesetre hagyományszerűen de facto 3*
