Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II

294 SZŰCS JENŐ világi birtokos, nemes minden paraszti alattvalója elvileg jobbágy (rusticus seu iobagio alicuius nobilis... ) A több ízben emlegetett egyenlőtlen fejlődés lényege a különböző birtokszervezetek viszonylatában abban áll, hogy a 13. század derekáig megmutatkozó összhang a feudális hierarchia és a gazdasági-társadalmi struktúraváltás közt a 13. század második felében felborult. A súlypont átváltása a korai feudális prédiális szolgagazdaságról a szintén alapvetően önellátó terményadóztatásra, társadalmi vetületben pedig a szolgaság és a szabadság határzónájában elhelyezkedő „kondicionárius" parasztság túlsúlyára: időbeli fázisait tekintve lényegileg megfelelt a hierarchiának. Az élen járt a király, egy történeti fázissal később követte az egyház, újabb fáziskéséssel a világi arisztokrácia; a birtokos társadalom alsóbb régiója, a nemesség zöme egyelőre nem is igen mozdult. A feudalizmus növekedési tendenciáinak kibontakozása a 13. század közepe után helycseréhez vezetett. A növekedés sodrában a hierarchiát félretolva a magánnagybirtok tört előre, miközben hovatovább csaknem (sőt egy időre, a századforduló után valójában) fölibe kerekedett a két legnagyobb feudális intézménynek, a királyságnak és az egyháznak, melyek csak vontatottan és jelentős fáziskéséssel követték a világi nagyokat az új struktúrák kibontakoztatásában, hogy a sort ezúttal is a kisebb nemesség záija. A növekedési tendenciákhoz a birtokállomány átrendeződése és a magánbirtok akkumulációja éppúgy hozzátartozott, mint az árutermelés és pénzgazdaság kibontakozása talaján a feudális gazdálkodás átsúlyozása a pénzjáradékra, társadalmi vetületben pedig - egyebek közt — a heterogén paraszti tömegek egységesülése a „szabadság" egy földesúri hatalomnak alárendelt és általa korlátozott, ám mégis emelkedő szintjén. Az „etatista" történetszemlélet, mely e növekedés egyik pólusán csak az „anarchiát" és az állami széttagolódást hajlandó mint eredendő rosszat elkönyvelni anélkül, hogy észrevenné a belső összefüggést a másik pólussal, figyelmen kívül hagyja magát a történeti helyzetet - a történeti fázis sajátosságát, mely az „államot" átmenetileg szükségképpen kikapcsolja a dinamika faktorai közül — végső fokon pedig számításon kívül hagyja az országnépesség legalább nyolctizedének szempontjait. * Viszonylag még mindig legegyszerűbb a terminológiai fejlődés tükrében évtizedről évtizedre követni a jobbágyság egységesülésének trendjeit - noha ez sem valami egyszerű, mert csakugyan inkább csak trendek ki tapintásáról lehet szó; valójában az oklevelek sokaságában az oklevélírók egyéni felfogása, hol tradicionalizmusa, hol - mint láttuk -egyfajta radikalizmusa, vagy egyszerűen csak ötletszerűsége sokkal tarkábbá teszi a képet. Ha maguknak a terminológiai változásokat előrelendítő fejleményeknek a részletei már jóval kevésbé ragadhatok meg, annak az az oka, hogy maga a parasztnép annak arányában „tűnik el" az írásbeliségből, ahogy emelkedik. A nagy összeírások és „emberleltárakat" tartalmazó adományok csaknem harmadfél évszázados folyamatos sorozata a legnagyobbal és leginkább informatív értékűvel, az Albeus mester által készített pannonhalmival a tatáijárás idején váratlanul megszakad, mintha csak a tatárvész seperte volna el. Ebben persze nem a tatárvész, hanem részint az a körülmény játszott szerepet, hogy a monostori élet kezdődő szellemi hanyatlásával és az egyházi birtok defenzív helyzetbe szorulásával maga a monostori írásbeliség is elhanyatlott, részint az, hogy az új érában a nagyvonalú kegyes alapítványoknak és monostoralapításoknak is bealkonyult. Szerepet játszik ter-