Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I
EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 23 munitas, a faluközösség léte és funkcionálása húzódik meg. Mi több, már éppen ez volt az a mechanizmus, melynek a „tulajdonosi" szféra bizonyos értelemben alárendelődött, amire plásztikusan világít rá egy másik megegyezés a somogyi Fájsz falut illetően (1238). A-falu földtulajdona megoszlott a pannonhalmi és a somogyvári apát közt, az előbbinek csak öt háznépnyi alattvalója volt a faluban, akik közösen (communiter) használták a határt az utóbbi népeivel. A megegyezés lényege, hogy a pannonhalmi apát kötelezte magát: nem növelheti itteni mansioinak számát, de még a jelenleginél népesebbeket sem telepíthet e falurészébe. A két birtokosnak a „tulajdonosi" szférában azért kellett megegyeznie, mert a tényleges földhasználati rendszert már az az elv működtette, amely mindenütt érvényesült, ahol az osztásos határhasználat elteijedt, s az aradi káptalan zarándi birtokain már a század elején normatív módon kimondták: „ha növekszik a falulakosok száma, növekedni kell sorsuknak (osztásos részesedésüknek, „fűkötelüknek") is"; ha azonban a művelhető határ már telítődött, a lakosság növekedése a földrészesedés kisebbedését vonta volna maga után. A művelési és határhasználati rendszerben bekövetkezett átalakulás tehát immanens módon, a részesedés elvénél (sors) fogva meghatározott korrelációt hozott létre a „háznép", mansio és az immár annak függvényeként felfogott határbeli külsőség közt, ahol is a szabályozó erő már nem a földesúr, hanem maga a faluközösség volt. Minthogy pedig a szabályozott talajváltás rendszere mindenütt véglegesen megszüntette a falutelepülés időszakos „vándorlását", a paraszt házhelye és háza (amit a mansio tulajdonképpen elsődlegesen jelölt) térben is állandósult; sőt a fenti korrelációnak éppen ez lett az állandó és helyhez kötött pólusa, hiszen magának a konkrét szántóföldi külsőségnek a határbeli helye az újraosztásoknál mindig változott. A pannonhalmi birtokokon általában számolhatunk a szabályozott talajváltás és osztásos határhasználat meghonosodásával már a tatárjárás előtt, a kondicionális mansiok jobbágytelekké alakulásának tehát adva voltak immár magában a gazdálkodás alapjaiban a belső feltételei. Ám a teljes kibontakozást egyelőre éppen a „kondicionális" jellegben visszamaradt jogi korlátok hátráltatták. Minthogy a földesúr „tulajdonosi" hatalma a paraszt személye felett még ezen a fokon sem szűnt meg, az egyház e hatalmánál fogva még mindig belenyúlhatott ember és föld kapcsolatába. Sala föld jobbágyai még felpanaszolhatták, hogy az apát elvette földjeiket, és jövevényeknek adta (1233); még a birtokszervezet e felső rétegének „földje" (terra eorum) sem kötődött eltéphetetlen szálakkal mans/ojukhoz. Maga a mansio pedig még mindig egyértelműen és kizárólag „személyi" értelmű fogalom maradt, kizárva bármiféle dologi tartalmat, sőt történetesen éppen e rendkívül racionális felépítésű pannonhalmi szervezetben még csak nem is az organikus családi egységet vagy háztartást jelölte, mint általában másutt. Minthogy a különféle szolgálatok teljesítését mansio szerint rótták ki, a közmunkáknak (communes servicia) pedig, elsősorban a fuvarrobotnak, azon túl például a jobbágyoknál az egyéb „lovas szolgálatnak", az udvarnokoknál a „havi szolgálatnak", (a malmok kiszolgálásától a monostor körüli teendőkig, a kertművelésen és az épületrenoválásokon át a vízhordásig) a mezei robot lecsökkenése ellenére is még mindig nagy szerepe volt a birtokorganizmus működtetésében, az apátság úgy érte el a munkáskéz megszaporítását, hogy mesterséges módon maga határozta meg, kik számítanak egy mansionak: minden felnőtt személyt külön egységnek vett, tekintet nélkül arra, hogy egy fedél alatt éltek vagy sem. Ugyanez okból a mansio nem vált még valamennyi rétegnél a termény- és egyéb adózás szilárd egységévé sem. A jobbágyok vagy szabadosok terhe ugyan már a háznéphez kötődött, de például az udvar-