Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 287 az értelemben, ahogy már 1242 előtt is léteztek — ez a jogfelfogás sem vonta természetesen kétségbe, de tagadta, hogy e státus mindenféle népségre, automatikusan emelkedő és jogot nyerő szökött szolgaféle elemekre is kiteijedhet, még az óvatos és kompromiszszumos „paraszt vagy falulakos" közvetítést is elutasította. * A gyorsan utat törő mélységi változásokat tükröző terminológiai vitába aztán 1270 táján két nyomós valós érv szólt bele perdöntő módon. Az egyik, hogy a helyileg itt is, ott is mind feltűnőbb módon felszaporodó, a közbeszédben jobbágynak mondott sokaság tényét most már egyszerűen csakugyan nem lehetett tudomásul nem venni. Mint a mobilitás elemzése kapcsán rámutattunk, 1270 táján mind a paraszti tömegek átrendeződése, mind maga a földesúri telepítés új fázisba, jól körülvonalazódó fordulóponthoz jutott. A másik érvet is az átrendeződő valóság nyújtotta azáltal, hogy a felgyorsuló fejlődés magán az egyházi birtokon, ahol kiváltképpen népes volt a régi veretű, leendő nemest és tényleges parasztot egybefogó Jobbágyi státus", kérlelhetetlenül szétválasztotta egymástól a valóságos osztályokat. Kivételesen megesett még az is, hogy e szétválasztás egyszeri aktus, királyi rendelkezés müve volt. IV. Béla király kegyúri minőségében az 1267. évben arra a meggyőződésre jutott (vagy az apát azt sugallta neki), hogy a tihanyi monostor jobbágyai „nagy és haszontalan sokaságot" (magna et inutilis multitudo) alkotnak, akiknek „nagy számából a monostor kevés vagy éppen semmi hasznot nem lát". Megbízta tehát nádorát, Keményfia Lőrincet, hogy szálljon ki Tihanyba, és válasszon ki mindössze 12 személyt, akik „a jobbágyságban és lovas tisztben a régi módon (in iobagionatu et officio equestri secundum morém anticum) meghagyhatok", az összes többit pedig ossza be, azaz fokozza le a „kondicionárius nép" közé (in condicionarios populos redigere). Amikor aztán a nádor megjelent a monostorban, elképzelhető módon nagy elkeseredés lett úrrá mindazokon, akiknek megpecsételtetett a sorsa, de a királyi parancsnak természetesen egyetlen jobbágy sem mert ellenszegülni, hanem a nádor elé járulva kérlelték őt és általa a királyt, hogy „ne taszíttassanak gyalázatosan köznépi és kondicionárius szolgálatokra" (ad popularia et condicionaria servicia ignominiose), inkább meghatározott pénzösszeget fizetnek a köteles szolgálat fejében évente apáturuknak. A kérést a nádor közvetítette, és a király csakugyan elrendelte, hogy ezután a kiemelt 12 személyen kívül az összes többi monostori jobbágy háznépenként évente fél fertő pénzösszeggel adózzon földesurának, az apátnak, ezen túl pedig az érintetteknek még azt a további kérését is jóváhagyta, hogy eme adózás miatt „szabadságuk" ne károsodjék meg, „sőt jobbágyi néven (iobagionum nomine) kezeljék őket ezután is, legyenek továbbra is a király hadakozói". Ami Tihanyban egyetlen intézkedésbe összevontan következett be, másutt bizonyára egy-két évtized fejleménye volt, bár nem lehetetlen, hogy IV. Béla a királyi kegyuraság alá tartozó egyéb egyházaknál is végrehajttatta a szelekciót. A fehérvári prépostság esetében mindenesetre már csak azok szabad végrendelkezési jogát szabályozta a király, akik megmaradtak jobbágyi néven (nomine iobbagionum permanserunt), azaz , jobbágyi tisztükben" (honestas iobbagionatus sui), s.mindezt két évvel a tihanyi szelekció után (1269). Mi a lényege a tihanyi esetnek? A „tiszti" címen jobbágy nevet viselők nagy tömege pontosan ugyanazon pénzösszeggel adózó paraszttá nyilváníttatott, mint
