Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
286 SZŰCS JENŐ számítottak már. Sőt már a század közepén voltak vidékek, ahol a földesúr alattvalóit -de kizárólag csak világi magánbirtokosokét — összefoglalóan és magától értetődően jobbágyoknak nevezték. A Somogy megyei Kovászna birtokosztályakor (1256) a fehérvári káptalan oklevelének záró formulája már ez: a megosztott javakon kívüli haszonvételeket „mind ők (a birtokosok), mind jobbágyaik (tarn ipsi quam etiam iobagiones eorumdem) egyenlően és egységesen bírják és birtokolják". Ez azonban ebben az évtizedben még inkább kivétel, sőt még a következőben is — mintegy 1270 előtt. A kancelláriák és hiteleshelyek szemlélete még nehezen, vonakodva fogadta be azt, ami a helyszínen, magukon a birtokokon már realitás volt, és a népességmobilitásnál elemzett, számszerű evidenciával utat törő áramlási mechanizmus mozgatta. De már a kancelláriai nyelv is kénytelen volt némi kompromisszum árán kategóriába foglalni ezt a formálódó új jelenséget, éspedig már szintén az 1250-es években. Az esztergomi érsekségnek adott nagy királyi privilégiumban (1256) bukkan fel a lehetséges és elképzelhető földesúri alattvalók, „népek" jogi csoportjainak felsorolásában a polgárok, nemes hadakozók, vendégtelepesek, kondicionáriusok mellett egy eleddig jogi szövegben szokatlan kategória: „parasztok és falulakosok" (rustici, villani). Pontosabban az a helyzet, hogy hajdan, a 11. században még bizonyos értelemben jogi kategória volt ez is magukban a törvényekben (László, Kálmán dekrétumaiban), amit azonban az előrehaladó feudalizáció a 12. század folyamán elsepert. Most viszont a szóhasználat újból feltámadt, sőt szokásossá vált, kiváltképpen az egyházi immunitást biztosító királyi oklevelekben, például az egri püspökség privilégiumaiban (1261/71, 1284). Hogy itt nem a régi dekrétumok fogalmi tartalmának mintegy imitálásáról van szó, mutatja, hogy egyidejűleg a hadakozó és immár nemesnek titulált jobbágyok megnevezésében is eleddig szokatlan modernizáló törekvéssel a „nemes vazallus" (nobilium vasallorum), kifejezés tűnik fel; a hospesek és a conditonarii rétegkategóriái közé beékelődő „parasztok" (rusticorum) kategóriája is új tartalmú: óvatos fogalmi tudomásulvétele a valóság egy új szeletének. Holott az egyházi jogfelfogás szerint a birtokhierarchiában ilyen elem elvileg egyszerűen nem létezett még ez idő tájt sem. Láttuk továbbá korábban, hogy a margitszigeti békeszerződés szövege is (1266) óvatosan a „parasztok és falulakosok" (rustici et villani) szabad költözési jogát próbálta elvi szinten deklarálni, minthogy a békét diktáló nagybirtokosok érdeke lett volna a tényleges mobilitást jogilag is szentesíteni. Az írásbeliség szintjén azonban egyelőre még javában folyt a latens jogvita az érdekek közt. Mert ha egyfelől még a kancellária sem hunyhatta be a szemét ama tény előtt, hogy valahol a kiváltságolt vendégtelepes és a kötött kondicionárius közti társadalmi mezőben léteznek „parasztok", másfelől éppen most jöttek elő az egyházjogászok a megismert „röghöz kötöttség" (glebae adstricti) ideológiájával. Ahol a szigorú jogtudósok szóhoz jutottak, nem tűrtek „parasztok"-féle laza engedményeket, hanem világosan kifejezésre juttatták, mint például a veszprémi káptalan immunitási kiváltságlevelében (1276), melyet nagy valószínűséggel maga Pál prépost, a Bolognában tanult jogi doktor és királyi klerikus fogalmazott, hogy a káptalan Veszprém, Zala, Somogy, Tolna és más megyéiben élő alattvalói szokványos vulgáris köznyelven .jobbágyokra" és egyéb „népekre" (iobagiones et populi universi) oszlanak, amely kettősség jogi kategóriákban így értelmezendő: az előbbiek „szabadok" (liberi), az utóbbiak pedig részint - római colonus jellegű - „röghöz kötöttek" (originarii seu asscripticii), részint egyéb „kondíciókhoz" kötöttek (aliisve quibuslibet conditionibus irretiti). A „szabad jobbágyok" létét - abban
