Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
284 SZŰCS JENŐ mint törtrészekkel mérni találomra a szabadság fokát. Ε vékony „teljesen szabad" paraszti réteg vagy „szabad jobbágy" státus nélkül ugyanis egyrészt szintén megmagyarázhatatlan lenne mind a jobbágy szó fogalomtörténete, mind az egységes jobbágyság kialakulása, másrészt a magyar történelem ily módon kívül maradna, mint valami rendellenes unikum, az európai történelmen. Egész Európában voltak ugyanis — a földesúr „védelme alá" húzódó — szabad parasztok a 12-13. századig. Nem valami hatékony érv, hogy ilyen parasztok Magyarországon csak a 12. század derekán bukkannak fel az írásbeliségben, majd a 13. század első évtizedeiben tűnnek elő bővebben, de váltig szórványosan itt is, ott is, mert ez a korai források természetéből önként következik, sőt az ellenkezője lenne különös. Nem voltak ugyanis e parasztok adomány tárgyai, 1100 előtt meg éppenséggel még rendszerint elűzték őket földjeikről adományok esetén. Ilyen alapon azt is lehetne mondani, hogy például a nemesi nemzetség sem létezett 1200 előtt, amikor a genus feltűnik az írásbeliségben, csupán Anonymus korában kreálták valami misztikus okból (éppen az idő tájt ugyanis, amikor már kicsúszófélben volt alóla az eredeti értelmét és funkcióját adó vagyonjogi alap), vagy például egy Nyék helynév, mely a véletlen folytán csak az 1200. vagy 1300. évben került be valamely oklevélbe, 1199-ben vagy 1299-ben keletkezett valami rejtélyes ötlet szüleményeként, nem pedig egy 10. századi törzsi csoport telepítésének emlékét őrzi. A történeti jelenségek sokkal, olykor évszázadokkal korábbiak írásba foglalásuknál - minél gyérebb és kevesebb funkcióra korlátozódik maga az írásbeliség, annál inkább. A „jobbágyi szabadság" (libertás iobagionalis) társadalmi közege, következésképpen modellje is létezett tehát már az 1242. évben, amikor a tatárok kivonultak az országból, noha nem volt azonos a vendégtelepes szabadságával (libertás hospitum). Annál azért „kisebb", főleg pedig kevésbé artikulált, lazább tartalmú és bizonytalanabb körvonalú volt, minthogy nem királyi telepítőpolitika, nem is írott kiváltságlevelek alakították ki, hanem egyedül a helyi „szokás", mindenekelőtt a földesúr és szabadjainak erőviszonya. Mennyiségben kicsiny volt, és szűk réteget alkotott e modell hordozó közege, még ha országos átlagban annál bizonyára jelentős fokozattal népesebb és szélesebb lehetett is, mint történetesen a „szolgáló nép" koncepciójához elég szigorúan ragaszkodó, csupán ökonómiai elképzeléseiben előrerukkoló pannonhalmi apátúri szervezetben. A modell kisugárzási hatásfoka azonban annak arányában nőtt, ahogy a mobilabb világi nagybirtok egyre merészebben alkalmazta. A bakonybéli apátság endrédi udvarnokai mindenesetre már a tatárok kivonulása utáni években hatása alá kerültek. Ha például egy szabadost ura „örök szabadsággal" felszabadított, és az élve elköltözési jogával, egy másik földesúrnál jelentkezett telepesként, az új helyen már „jobbágynak" nevezték. Egészen plasztikusan világítja meg ezt egy 1269. évi megegyezés a győri káptalan előtt, melyben a két szereplő fél egyrészt az Apor nemzetség tagjai, másrészt három jobbágycsalád volt, bizonyos Saul, Hites és Izsép már felnőtt korú fiai. Az ügy írásba foglalása idején derül ki, hogy még valamikor régen, amikor a három paraszti családfő még gyermektelen volt, azaz minden bizonnyal még a tatárjárás előtt, Apor nembeli Sike ispán felszabadította (donaverat libertati) a szóban forgó Sault, Hitest és Izsépet, akkori „örökletes szabadosait" (suos hereditarios libertinos), a három személyt együttesen 10 márka önmegváltási összegért. Ezek aztán mindhárman élve elnyert költözési jogukkal, otthagyták urukat, időközben meg is házasodtak, gyermekeik születtek, Hites és Izsép idők múltán meg is halt, s az ügy írásba foglalása idején, az 1269. évben a
