Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
280 SZŰCS JENŐ inkább kivételnek számít az olyan típusú akció, mint néhai Kán Gyula örökségébe lépő Demeterfia Sándoré, aki a baranyai Nekcséről „szétszóródott" szolgákat 1250 táján országbírói ítélettel szedette össze. A magánbirtokosok inkább javában telepítettek már, „népeket gyűjtöttek", e belső telepesek neve pedig már az oklevelekben is általában jobbágy volt (pl. Csapó ispán congregavit iobagiones quamplures 1253). A két jelenség, a „jobbágyi szabadság" eszméjének felmerülése és eme új telepes „jobbágyok" léte, sokasodása, nyilvánvaló szoros belső összefüggésben áll egymással, ugyanannak a jelenségkörnek két arca. Mert az az endrédiek esetében a körülményekből egyértelműen kiviláglik, hogy ezek az udvarnokok nem a hagyományos, azaz a monostori „tisztséget", officiumot jelentő szabadságra törtek (mely jobbágyi státus különben maga is „kondicionálisan alapozott" volt), hanem már egy más értelemben volt céljuk a „jobbágyi szabadság". * Bármennyi szó esett e munkában a „jobbágy"-fogalomról, célszerű e fordulóponthoz érkezve még egyszer és koncentráltan visszatérni rá, minthogy korai társadalomtörténetünk modern fogalomalkotás számára legnehezebben megemészthető komplex és tagolatlan terminusainak egyikéről van szó, melyhez a kulcsot csakis a kor hierarchikus és analogikus szemléletmódjának ismerete adja meg. „Jobbágyoknak" nevezték ugyanis 1200 táján még a király tanácsába bejáratos legelőkelőbb urakat éppúgy, mint az ispáni várak és az egyházi birtokok hadakozó birtokkezelő középrétegét, de kifejezetten és kétségtelenül parasztokat is. Maga a magyar szó, melynek a iobagio latinosított formája, minden bizonnyal a jó melléknév középfokának, a jobb szónak a származéka egy mindeddig homályos, nyelvészetileg egyértelműen megfejthetetlen -gy képzővel ellátva; valamiképpen tehát ezt fejezte ki: „jobb ember". A szó latin tükörszava, mindenesetre elő is jön a korai írásbeliségben, hiszen a legelőkelőbbek megjelölése a 11—12. században olykor , jobbak" (meliores), de alsóbb szinten is előfordul; a 12. század elején például egy úr 27 ,jobb embert" (meliores homines) adományozott a bakonybéli apátságnak, akiket aztán a birtok belső hierarchiájában a „lovaglók rendjébe" (ad ordinem equitantium) osztottak be. Ε ,jobb" emberek tehát az egyház .jobbágyai" lettek. A várjobbágyok esetében nem tükörszó, hanem a rokon értelmű „vár előkelői" (proceres castri 1169) magyarázó gyűjtőfogalom bukkan elő, világi birtokos prédiumán pedig a szolgákra felügyelő ember neve volt .jobbágy" (ioubagio qui pre est predio 1171). Voltak aztán a paraszti társadalomban, a birtokszervezet egyéb népei közé befűzve vagy külön településeken „szabad jobbágyok" (iobagiones liberi). Ε tagolatlan szóhasználat alapja a valóságban a társadalom nagyon is tagolt szemlélete. Eszerint az ország egész népe különféle grádusokon oszlik el, e hierarchiában minden társadalmi szintnek vagy intézményi keretnek megvannak a maga „jobb emberei", természetesen a lépcsőfoknak megfelelő hierarchizált „szabadsággal" és „szolgálatokkal" (libéria tes et servitia). Ne feledjük, hogy elvileg az előkelő arisztokrata is a koronának „szolgált", a nemesi szabadság kiformálódásának idején pedig annak részeseit „a király szolgálóinak" (servientes regis) nevezték. Dy módon a szemlélet közös nevezőre volt képes hozni a király előkelő tanácsosát, a vár vagy az egyház tisztjét és a paraszti szintből kiemelkedő , jobb embereket". Az utóbbiakhoz különben előszeretettel társították a jó jelzőt, ha ezt a viszonylagos kiemelkedést akarták hangsúlyozni. Az említett veszprémi
