Századok – 1981

TÖRTÉNETI IRODALOM - Novák Gyula-Sándorfi György-Miklós Zsuzsa: A Börzsöny hegység őskori és középkori várai (Ism.: Fügedi Erik) 219/I

220 TÖRTÉNETI IRODALOM 220 vonatkozó adatokat), ismertetik az ásatásokat, ha ilyenek voltak, felsorolják a leleteket, végül összefoglalásként a kutatás jelenlegi helyzetében megfelelő' értékeléssel zárják a leírást. Mindezt természetesen igen sok kép, metszet, térképvázlat egészíti ki és teszi szemléletessé. A 22 vár a kőkortól a török hódoltság koráig terjedő hosszú időben épült vagy volt használatban, köztük két ispánsági (Hont és Nógrád) és 11 középkori vár szerepel, az utóbbiak sorában olyanok, mint Drégely, Damásd, Salgó és a problematikus Csehvár. A kötet második része a leírásokban található adatok korszakok szerii ti összefoglalása, számunkra a legfontosabb közülük az Árpád-korral és a későbbi középkorral foglalkozó. A nagyszámú bronzkori vár után az 5-9. század vákuumnak tűnik a Börzsöny területén, „a nagymorvákra jellemző várak itt nem találhatók" (88. L), annak ellenére, hogy az Ipoly völgyében a 10. századi helynevek kevert magyar—szláv lakosságra vallanak. A 10.-13. században használt várakat kronológiailag ma még nem tudja a régész meghatározni, mert a legfontosabb leletcsoportnak, az Árpád-kori kerámiának datálása hiányzik, ennek következtében a megállapításokat a szerzők feltételesnek és bizonytalannak tartják. Az azonban mégis feltűnő, hogy a feldolgozott várak közül 17-nek semmiféle írásos nyoma nem maradt, csupán ötöt emlegetnek okleveleink Castrum-ként. A nagyarányú eltérés nemcsak a Börzsöny jellemzője, hasonló eredményre vezetett Veszprém megye régészeti topográfiájának elkészítése, s ez arra kényszerítette a szerzőket, hogy megvizsgálják „a magyar várépítészet kialakulásának korai körülményeit" (90.1.). A történettudomány általánosan elfogadott véleménye szerint a koraközépkor legfőbb jellemzője, hogy egyedül a király építtetett várakat, mert még nem alakult ki olyan birtokos osztály, amely az építési költségeket előteremthette volna, a magánvárak építésének csak a tatárjárás tapasztalatai adtak lendületet. A 17 „történelem nélküli" vár azonban azt bizonyítja, hogy „magánváraink építése az Árpád-korban már all. századtól folyamatosan feltételezhető" (92.1.). Ezt támasztja alá a tatárjáráskor Fehérvárott összegyűlt egyháziaknak a pápához intézett 1242. február 2-i levelének az a kitétele, hogy a név szerint felsorolt várak és városok mellett „más erődített helyeken" is ellenállást fejtettek ki. A magánvár legkorábbi megnyilvánulását a nyugat-európai motte-hoz hasonló „toronyvárban" látják (egy földsánccal körülvett kis - többnyire fából épült -torony). Annak a reményüknek is kifejezést adnak, hogy ha „az egykorú írásokat, okleveleket is számba vennénk, az eddig megismert várak száma talán még meg is sokszorozódna" (93. 1.). A korai magánvárak léte tehát - így foglalható össze az érvelés - „a várépítésre képes társadalmi osztály" lététől függ, s itt Szabó István prédiumtanulmánya nyomán (Agrártört. Sz. 5/1963.) bizonyítják ilyen osztály meglétét, és feltételezik, hogy a prédiumok között megerősített is volt, ahol az úr és kísérete biztonságban érezhette magát. Arra is rámutatnak, hogy ezek „az akkori fogalmak szerint talán nem is (tartoznak) a várak közé", a Castrum megjelölés alapjául a közigazgatási és tulajdonviszonyok szolgáltak, ezek a kisméretű és gyenge várak nem érhették el az ispánsági várakat jellemző szintet. A tatárjárás hatását a várépítésben ugyan döntőnek ismerik el, de nem a számszerűségben, hanem abban, hogy utána „kevesebb, de lényegesen nagyobb, korszerűbb, gondosabban elhelyezett és anyagában masszívabb vár épült, ill. ilyenekké fejlesztették tovább a már meglevő várak egy részét." (95.1.), hiszen bebizonyosodott, hogy „hathatós védelmet elsősorban a jól elhelyezett királyi várak tudtak biztosítani" (96. 1.). A végső összefoglalás pedig az, hogy a szerzők „a korai feudális várnak önálló vártípusként való értékelését jogosnak" érzik (97. 1.). Ennek a korai típusnak „alapja a sánc és az árok" (97. 1.) Befejezésül tegyük még hozzá, hogy a korai típus általában kis területet ölel fel (egyik sem éri el a ha-t), ezt földből-kó'ből vagy gerendákból épített kazettákat földdel kitöltő sánccal és a sánc előtt árokkal vették körül. Az ismertetett megállapítások fontosak, nagy lépéssel viszik előbbre a várak kutatását, s ezzel együtt társadalom- és településtörténetünket is, a történész mindenképpen köteles rá felelni saját eszközeivel. A mintaszerű felmérésekből, adat-egyeztetésekből, a Börzsönyben és más területen - elsősorban Nováki által végzett ásatásokból - kibontakozó kép ugyan itt-ott még nélkülözi a határozott kontúrokat, lényege ennek ellenére világosan felismerhető, és olyan információkkal szolgál, amelyek írott forrásainkból egyszerűen nem olvashatók ki. Az egyértelmű, hogy a végkövetkeztetést elkeli fogadni, azaz Magyarországon a 10.-13. században léteztek olyan erődítések, amelyeknek az oklevelekben nincs nyomuk, és éppen ezek alkothatják várépítészetünk legkorábbi típusát. Mielőtt még tovább mennék, sajnos ki kell ábrándítanom a szerzőket abból a reményből, hogy az oklevelek átnézése megsokszorozhatja az ismert várak számát. Ezt bizonyítja Győrffy György Árpád-kori történeti földrajzának már megjelent kötete, és ezt bizonyítja saját várkönyvem (Vár és társadalom a 13.-14. századi Magyarországon, Bp., 1977.) adatgyűjtése is. Eltérést legfeljebb néhány ponton találhat a kutató. Egy-