Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

12 SZŰCS JENŐ évi bruttó termésértéke az 1,5 márkát aligha haladta meg. A réteg gazdasági-jogi megerősödését mutatja, hogy a „szabadok dénárai" elnevezésű adót már az 1210—20-as években reá is kivetették, sőt annak neve olykor már libertini denarii (1216, 1225). Valószínű, hogy ez idő tájt már - a szolgákkal ellentétben — „teljes tizedet" fizettek. Mindez az önmegváltás gyakorlatával, amire korszakunkban már kifejezetten mint „szokásra" hivatkoznak (mos libertinorum 1292), és azzal a ténnyel együtt, hogy a 13. század végére a libertinusok fokozatosan „elfogynak" a forrásokból, maga is jól mutatja, hogy ezen a jogi-társadalmi gráduson a formálódó parasztgazdaság már lényegileg valóban kivált a „prédiális" burokból. De még mindig nem emancipálódott, mert a termelőeszközök birtoklására még mindig rávetődött a bizonytalanság és ideiglenesség árnyéka, hiszen amitől a szabados mansio éppen nem „szabadult meg", az a földesúr személyi tulajdonjoga volt. A szabadost — neve hangzását meghazudtolva — a korfelfogás még a 13. század dereka után is úgy tartotta számon, mint aki váltig a „kényszerű szolgaság bilincsébe" van zárva. A libertinus jogi rétegmegjelölés volt, még ha tartalmát alapvetően gazdasági körülmények határozták is meg; ez magyarázza, hogy maga a réteg szinte kizárólag magánbirtokon, világiak javain bukkan elő. A réteg törzsét a szolgai státusból — jóllehet nem „örök szabadsággal" — felszabadítottak tették ki. Egyházi birtokokon csak olyanokat, olykor egész faluközösségeket neveztek így, akik világi birtokosok kegyes adományából jutottak valamely egyházi intézmény alattvalói kötelékébe, a királyi birtokszervetekben meg éppenséggel ismeretlen a név. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy maga a jelenség lett volna ismeretlen, sőt látszólag paradox módon éppen ellenkezőleg: „szabadosok" azért nincsenek e nagy és korai szervezésű birtokkomplexumokban, mert — mint mindjárt látni fogjuk — ezek távolodtak el gazdálkodásuk súlyát tekintve legkorábban a prédiális szervezettől. Az önálló paraszti gazdálkodás olyan korai időpontban vált e birtokszervezetekben „tömegjelenséggé", hogy ez nem számított még holmi „kisebb szabadságnak" sem. Következésképpen a szabadosokhoz hasonlóan gazdálkodó és jogállapotú rétegeken megkövesedett a „szolgai" minősítés, amihez az egyházi szemlélet is hozzájárult. Ha a pap, a szerzetes „Isten szolgája" volt (servus Dei), mindenki, aki az intézménynek volt alávetve, az egyház szolgájának (servus ecclesiae) számított. A dömösi prépostság birtokain például azt a nyolc századnyi egykori udvarnokot, akiket mind „földjükkel együtt" (cum terra sua) adományozott Álmos herceg 1108 táján a prépostságnak, az új szervezetben természetes módon kenyéradó „szolgáknak" (servi qui dant panem) nevezték, holott helyzetük ahhoz hasonló volt, mint az imént említett Márton ispán csatári „szabadosainak", önálló gazdaságuk jeleként ők is tizedet fizettek, háznépenkénti terményadójuk (2-2 köböl búzaliszt és árpasör, 2 juh, 1 só, valamennyi közös méhsör), mezei robotjuk (szénakaszálás) és közmunkáik (épületjavítás, karámépítés stb.) közelről rokonok a csatáriak kötelmeivel. Amennyivel termény szolgáltatásuk mégis valamivel több volt (három nagy ünnepen az egész tömegre közösen kivetett évi 4 ökör, 30 juh, szárnyasok), annyival könnyebb is volt helyzetük, mert nem voltak kötelezve terhes fuvarrobotra. De a dömösi szervezetben a szekerezőket is „szolgáknak" nevezték. A pannonhalmi birtokokon a tatáijárás előestéjén az uradalmi népesség mintegy 50 százalékára ráillik mindaz a kritérium, amit fentebb a „szabadosokról" mondtunk, sztereotip gyűjtőfogalmuk azonban még az 1240. évben is „szolgáló nép" (populi serviciales) volt. Az egyház szemléletében a jogi kategóriáknak kisebb szerepük volt, mint a világi uraknál, mert a gazdálkodást is, akárcsak általában az egyház szervezetét, egységesen funkcionáló organizmusnak fogta fel, ezért jelentős rész-