Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

10 SZŰCS JENŐ tatási kötelezettsége is olyan kizsákmányolási rátát jelentett, mely már nem tette lehetővé a tényleges, azaz „teljes tized" (intégra décima) kivételét a termésből. A kisebb világi birtokokon meg éppenséggel rátáról sem igen volt szó; eladományozások, monostoralapítások esetén a „házas" szolgák igénybevételét is általában az új tulajdonos tetszésére (qualiter preceperit. . .) bízta a földesúr. Végezetül a mansio és föld kapcsolata a települési rend és a művelési rendszer felől nézve is cseppfolyós volt. A szabályozatlan talajváltás keretében a korai időben maga a falutelepülés is az ideiglenesen művelésbe vett határrészeket követve „vándorolt"; ember, lakóhely és művelt föld között szilárdabb kapcsolat térbeli értelemben sem alakulhatott ki. Ε többágú, jogi-társadalmi, gazdasági („üzemi") és települési ingatagság miatt a szolgai mansio fogalmának nem is volt „dologi" tartalma, még abban az értelemben sem, hogy valamiképpen a házhelyet jelölte volna, nem is szólva annak a megművelt földdel való valaminő korrelációjáról. A fogalom kizárólag a „személyi" keretet, a családot (servi cum uxoribus, filiis et filiabus), pontosabban jogi szempontból bizonyos számú „szolgafő" (capita servorum) együttesét jelölte, akik az együttélés révén alkottak egy ,.háznépet", de semmivel sem voltak kevésbé az úr tulajdonában, mint az ekékhez beosztott „fők" vagy családi egységek. Minthogy a jogállapotban elvi különbség nem volt, a magyarországi latinság terminológiailag sem választotta külön a szolgák két kategóriáját, vagy akár e két termelő réteget az udvarhelyek házi cselédségétől. A halvány árnyalati különbség a servus és a mancipium tartalma közt arra korlátozódott, hogy az előbbi szóval inkább az öröklött, az utóbbival inkább a vásárolt szolgát jelölték. Ami pedig a földdel való kapcsolatot illeti, végeredményben a „házas" szolga nem szakadt ki radikálisan a prédiális szervezetből. A „használatba" kapott föld korlátozatlan jelleggel úri föld maradt, a szolga munkaerejét pedig korlátozatlan módon fel lehetett használni az „úr ekéjéhez tartozó" föld művelésében is — még a szántás-vetés munkálataiban is, főként pedig az aratásban, cséplésben és behordásban. A prédiális struktúrából már sokkal határozottabb karakterrel szakadt ki az a réteg, melyet korai időben libertus, a 12. század dereka után inkább libertinus néven neveztek. Noha a szó felszabadított, illetőleg „szabadhoz hasonló" személyt jelent, manapság pedig, — jobb híián — a késő középkorban felbukkanó „szabados" szóval szokás fordítani, a megjelölés szűkre korlátozott, sőt modern fogalmaink szerint paradox tartalma csakis a kor mélyen rétegzett és végsőkig relativizált szabadságszemléletének hierarchiájában nyer értelmet. A „szabados" ugyanis, nevére rácáfolva, alapjában véve „szolgajellegű személy" (servilis persona), urának tulajdona maradt, sőt csakis e tulajdonosi szférán belül nyert el egyfajta — igen-igen szerény fokú — „szabadságot". Ε relativitást egy oklevél jellemzően úgy fejezi ki, hogy az ilyen emberek „kisebb szabadságúak" voltak (libertinos. . . minores libertatis 1214) — mármint az egyértelműen szabadnak (liber) nevezett parasztokhoz, vagy a „teljesen" (omnino), „örök szabadsággal" (perpetua libertate) felszabadított — „manumittált" — szolgarendűekhez képest. A libertinus, mint fentebb láttuk, a szolgához hasonlóan a birtok tartozékának (1221) minősült; a szolgákkal együtt adásvétel, birtokosztályok, adományok tárgya volt még a 13. század második felében is. „Szabadsága" abban állt, hogy mégiscsak voltak már bizonyos ,jogai", a szolgával ellentétben, aki — még ha házat és földet kapott is használatra — teljességgel jogtalannak számított. Ε szerény jogok minden kiágazásukban azt a fokozatot tükrözték, amivel a szabados háztartása és gazdálkodása távolabb került a „prédiális" struktúrától — és közelített egyben a „pa-