Századok – 1981

KÖZLEMÉNYEK - Hermann Zsuzsa: Egy pénzügyi tervezettől a Hármaskönyvig (Werbőczi és a paraszt háború 108/I

144 HERMANN ZSUZSA Pusztán tartalmukat tekintve, kétségkívül saját kezűek az 1. csoport „coram me magistro Werbewczy" szövegű és „per me magistrum Werbewczy" végű rövid jegyzetei, valamint a 2. csoport „manu propria" aláírásai. A kézírás megismerése szempontjából a jegyzetek értéke lényegében azonos az aláírásokéval: nagy lehet hosszabb szöveg híján az írásszakértő kezében, de a szükségtől nem hajtva s az írásszakértő tudományával, technikájával és gyakorlatával nem rendelkezve, jegyzetek és aláírások egyaránt túlságosan kevés információt nyújtanak. A levelek szövege viszont — ismétlem: pusztán tartalma alapján — sohasem tekinthető bizonyítottan saját kezűnek, még akkor sem, ha azt egyes szám első személyben írták. Ε szempontból lényegesen meggyőzőbb az anonim írások némelyike, egy-két olyan fogalmazvány, amelynek tartalma más forrásoktól is alátámasztottan kétségtelenné teszi Werbőczi szerzőségét. A tartalomból kiindulva, így sajátos módon éppen abban a csoportban leltem Werbőczi kézírásának megismerésére alkalmas hosszabb lélegzetű szövegeket, amelyben a szerzőség bizonyításának legfőbb eszköze maga a kézírás, önmagukban ezért aligha lettek volna e szövegek elegendőek a kézírás sajátosságainak vizsgálatához. De megkezdődhetett a kézírások összevetése, a szóban forgó szövegeké egymással, a levelekével, jegyzetekével, más anonim írásokéval és viszont, a leveleké egymással, a jegyzetekével és az anonim írásokéval, ide-oda cikázás egy hol táguló, hol szűkülő körben, amelynek vonalával az összevetések során megismert jellegzetességek alapján kellett elhatárolnom Werbőczi kézírását másokétól. Nem kívánok belekontárkodni az írásszakértők mesterségébe, ezért meg sem kísérlem, hogy részletes, mindenre kiterjedő elemzést adjak Werbőczi kézírásáról. A következőkben csupán e munka során szerzett tapasztalataimat próbálom összegezni, tehát a kézírásnak a történész szemével és eszközeivel is föllelhető — sőt nem egy vonatkozásban csak ezekkel föllelhető — jellegzetességeit igyekszem meghatározni. Tapasztalatom szerint Werbőczinek és kortársainak kézírásában, abban a gótikus kurzívában, amely Magyarországon a 15. század közepétől vette fel végleges formáját,73 első lépésként négy fogódzója van a történésznek az egyedi vonások meghatározására: 1. A központozás. 2. A szókezdő Q betű. 3. A h betű. 4. Bármely sajátosan megformált írásjel, tehát betű, számjegy vagy rövidítésjel és ezeknek más írásjelekhez kapcsolása, ha az ugyanabban a formában lehetőleg többször, de mindenképpen ismétlődik. Az első három mindegyike gyakorisága miatt alkalmas fogódzónak, a Q és h betű ezen kívül azért is, mert megformálásuk más betűkénél több variációra adott módot. A központozás terén a lehetőségek száma nem nagy, de egy-egy lehetőség felhasználása a maga rendszerében, megfigyelésem szerint, más írásjelek formálásától eltérően, igen következetes. A lehetőségek: a központozási jelek teljes hiánya avagy a három jel -pont, vessző, kettőspont — alkalmazásának variációi, egyetlen jel használatától a három kombinálásáig. Werbőczi — néhány, kivételképpen tett vesszőtől eltekintve — kizárólag pontot használt, grammatikai funkcióval és anélkül is: kézírásának egyik legjellegzetesebb sajátossága a mondatait (és a nagyon gyakran arab számokkal jelzett évszámai számjegyeit) meg-megszakító pont. A Q szokványos formája a ma kis q-nak nevezett betű volt, nagyjából úgy, ahogy azt ma írjuk. Ezt írták a szó közben és a végén mindig és nagyon gyakran a kezdetén is. 7 3

Mezey L.: Paleográfia. A latin írástörténete. [Egyetemi jegyzet.) Bp. 1962. 79.