Századok – 1981
KÖZLEMÉNYEK - Hermann Zsuzsa: Egy pénzügyi tervezettől a Hármaskönyvig (Werbőczi és a paraszt háború 108/I
136 HERMANN ZSUZSA város" helyett egyszerűen valamennyi szabad városról szólt. A nyolc tárnoki városon kívül „Lőcse, Zágráb és valamennyi többi szabad városnak" s azok lakóinak a nemesekkel folytatott pereiről intézkedett, és többek között azt mondta ki, hogy a városi közösségek egészének valamely nemessel folytatott jelentősebb perét a király személyes jelenléte -vagyis a személynök — előtt kell tárgyalni és eldönteni. Hogy mit jelentett ez a városok számára, azt II. Ulászlónak az a kiváltságlevele világítja meg, amelyben a nyolc tárnoki város bíráskodási jogait erősítette meg és egészítette ki. Egyebek mellett engedélyezte a nyolc városnak, hogy a személyes jelenléte elé fellebezett ügyeikben „ne ítélőmestereink, hanem más urak, nevezetesen felségünk által kiküldött, becsületes, érdemes és jó hírű országlakóink járjanak el és döntsenek, s ezt szabad városaink szokásainak megfelelően, ne pedig a nemesi bírák szokása szerint tegyék, mivel ez utóbbi az övékkel teljesen ellentétes".5 9 A két törekvés így válik világossá: a nemesek maguk és saját jogaik alapján akarnak ítélkezni a városok felett, ezek viszont természetesen menekülni igyekeznek a nemesi ítélkezés elől. A Hármaskönyv, ugyancsak természetesen, a nemesi törekvést kodifikálta, azt a törvénycikket iktatta szövegébe, amely e téren legvilágosabban fejezte ki a nemesek óhaját, s az artikulust saját szavaival megfejelve, „az összes szabad és valamennyi többi város" birtokpereit „az ország rendes bíráinak" hatáskörébe utalta. A Hármaskönyv sokszor említi „az ország rendes bíráit" (judices ordinarii), de különös módon sehol sem írja le, hogy kiket ért rajtuk. Pedig a dekrétumok megadták a definíciót, az 1486. évi 68. tc. éppen a kifejezés tartalmának bizonytalanságára hivatkozott „határozottan kinyilvánítva, hogy a rendes bírák: elsősorban a nádor, azután az országbíró és végül a titkos kancellár, ha jelen van, ha nincs, úgy a személynök". A törvénycikk szövegét szó szerint megismételte az 1492. évi dekrétum (42. tc.). Egyetlen szót toldott hozzá egy kötőszóval (megint csak: amennyire ezt a dekrétumok kritikai kiadását nélkülözve meg lehet állapítani). „Az említett rendes bírák a királyi felség távollétében a többiek nélkül is mindenben szabadon ítélkezhetnek", rendelkezett az 1486. évi artikulus. „Az említett rendes bírák és ítélőmestereik . . . szabadon ítélkezhetnek", írták elő 1492-ben. Lényegbevágó toldalék. A „rendes bírák" közül az első kettő hatalmas nagy úr volt. Bírói feladataik érdemi részét nyilvánvalóan ítélőmestereik végezték helyettük. Az utóbbiak elől menekültek a tárnoki városok, az ő bíráskodásuk alól kaptak felmentést, legalábbis papíron, amelyhez aligha ingyen jutottak. Többet nemigen érhettek el vele, mint azt, hogy esetenként királyi szentesítéssel küzdhettek, ugyancsak nem üres kézzel, a „becsületes, érdemes és jó hírű", s mindenekelőtt irányukban jóindulattal viseltető bírák kiküldetéséért. Ezt tették, királyi szentesítés nélkül, a többiekkel együtt a bányavárosok is. Nem vagyunk e téren feltételezésekre utalva, meglehetősen pontos értesüléseket szerezhetünk a budai udvarban folytatott küzdelmeikről, közöttük arról is, amelyre éppen 1514 tavaszán került sor. A híradásban Werbőczi ítélőmester neve is helyet kapott. 59 Kovachich, M. G.: Codex authenticus iuris tavernicalis. Budae, 1803. 49. - II. Ulászló kiváltásglevelének a vége, a keltezéssel együtt, már hiányzott, amikor azt 1602-ben Rudolf király átírta. Ezért nem világos számomra, milyen alapon datálták azt határozottan 1499-re (ifi. Szentpétery I. i. m. 555.).
