Századok – 1981
TÖRTÉNETI IRODALOM - Vigh Károly: Bajcsy-Zsilinszky Endre külpolitikai nézeteinek alakulása (Ism.: Pritz Pál) 1344/VI
TÖRTÉNETI IRODALOM 1345 jóval több, mint a külpolitikai nézetek alakulásának reprodukálása, mert szükségszerűen illeszkedik Bajcsy-Zsilin>zky háború alatti küzdelmeinek, a népfront-gondolat elfogadásának, az antifasiszta nemzeti függetlenségi eszme igenlésének kontextusába. A továbbiakban - az elöljáróban igényelt szakmai eló'relépéssel összhangban - néhány olyan kérdést vetünk fel, amelynek kimunkálása, megoldása még várat magára. Vigh Károly könyvéből megtudjuk, hogy „Zsilinszky külpolitikai nézeteiben 1928-ban jut el odáig, hogy Magyarország számára Németországot vallja a »Nyugat veszedelmének«'-. (18.1.) Nem kétséges, hogy külpolitikai síkon ez jelenti Bajcsy-Zsilinszky életének legdöntőbb fordulatát. Ezért a jövőbeni kutatásoknak mindenképpen fel kell fejteniük azokat a motívumokat, amelyek a kimondottan német orientációs beállítottságú politikust erre a váratlannak tűnő fordulatra késztették. A fasizmus veszélyét még nyilvánvalóan nem lehet tekintetbe venni. A „népinémet" törekvések, ha úgy tetszik, a pángermanizmus szempontját minden bizonnyal mérlegelni kell, ám aligha hihető, hogy ez lett volna a döntő mozzanat. Hiszen jól tudjuk, hogy ezzel a gonddal a korabeli Magyarországon sokan szembe találták magukat. Jelesen a fajvédők is, akik már 1920-ban Burgenlandról a Lundendorffékkal folytatott - enyhén szólva irreális - tárgyalások során kénytelenk voltak elvileg lemondani. A pángermán agitátorok húszas évekbeli magyarországi tevékenysége mások előtt is ismert volt. Vigh Károly más összefüggésben - de ugyancsak 1928-as forrás alapján! — roppant lényeges mozzanatra világít rá, amikor arról ír, hogy Bajcsy-Zsilinszky felismerte: a német birodalomnak nem érdeke egy erős Magyarország. (20. 1.) Ha arra gondolunk, hogy Bismarck annak idején Németország érdekében valónak tartott egy erős magyar államot, és az ellenforradalmi hivatalos magyar külpolitika mindig is egy ilyen német beállítódásra épített, s ez az évek során szinte rögeszméjévé vált. amelybe a világosan látható ellentétes tendenciájú tények ellenére is makacsul kapaszkodott, akkor ezt a Bajcsy-Zsilinszky-féle felismerést az előbbi heurisztikus gondolatával szoros kapcsolatba hozhatjuk. Arra azonban, hogy melyik gondolat szülte a másikat, már nem tudunk felelni. Mindezeken túl megengedhetőnek tartjuk annak felvetését, hogy e döntő fordulatnak egészen más jellegű, talán nem kis mértékben lélektani összetevői is voltak. Végül is Bajcsy-Zsilinszky Endre élete során nem csupán - és talán nem is leginkább — korábbi gondolataival, hanem osztályával, amelyből vétetett, a keresztény úri középosztállyal került szembe. Ε szembekerülést miért ne manifesztálhatta volna legtöbb osztályos társa külpolitikai orientációjával való szakítással? Vigh Károly értekezése plasztikusan mutatja, hogy milyen szenvedélyesen küzdött Bajcsy-Zsilinszky a hivatalos külpolitika ellen, annak megítélése szerinti jobbításáért. Arra azonban az e munkában előadottak kapcsán is lehet utalni, hogy nem egy ponton a különböző mértékű kapcsolódásokra is figyelemmel kell lenni. Magától értetődően itt nem a pálya indulására gondolunk, ahol az természetes, és nem is a - különben par excellence adott — revízió soha nem történt elejtésére. (Ennek kapcsán csupán közbevetőleg említjük meg, hogy Zsilinszkynek a területi kérdésben idők során tett engedményei még a hivatalos külpolitika döntési folyamataival szembesítve sem tekinthetők specifikusnak. Hiszen ha az egymást követő kormányok - kimondva és kimondatlanul is - az integrális revízió elve mellett is voltak, az nem jelenti azt, hogy időnként és egy-egy eszmefuttatás erejéig ne mérlegelték volna az időleges, illetve részleges engedmények esélyeit.) Tehát inkább a következőkre gondolunk: A Duna-medencei népek megbékélésének gondolata Bajcsy-Zsilinszky nézeteinek egyik legszimpatikusabb és egyben domináns vonása. Ám Vigh Károly is többször említi, hogy ezen elképzelések Bajcsy-Zsilinszkynél sem voltak mentesek a magyar szupremácia igénylésétől, ami természetesen ezt az egész nézetkomplexumot felettébb megvalósíthatatlanná tette. Ha Bethlen nézeteivel, a kormányzása alatti hivatalos külpolitikával szembesítjük ezeket a törekvéseket, akkor a különbség kétségtelen. Viszont, ha a gömbösi időszakkal konfrontáljuk, akkor a helyzet már nem ennyire egyértelmű. Ugyanis a fajvédők között a húszas években - könnyen meglehet, hogy éppen Bajcsy-Zsilinszky hatására - sokszor esett szó a kelet-európai útkeresésről, természetesen szintén a magyarság vezető szerepével szorosan egybekapcsoltan. Az 1932 őszén hivatalba lépő új kormány pedig (azzal együtt is, hogy ismét kormányprogrammá emelte a revízió jelszavát) szintén a dunai megbékélést hirdette. Kisebb jelentőségű kérdés, de talán mégis említésre méltó, hogy amikor Bajcsy-Zsilinszky oly lelkesen kiáll publicisztikájában Tardieu közép-európai rendezési terve mellett, akkor a hivatalos politika korántsem újítja meg az ilyenfajta tervekkel kapcsolatos szokásos szembenállását, hanem némi 17 Századok 1981/6
