Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI

BESZÁMOLÓ 1311 köszönettel fogadom, és úgy fogom fel, mint tudományos törekvéseink, felismeréseink, megállapításaink, főként sikeresnek és helytállónak bizonyult új kutatásaink, módszereink támogatását, s a továbbfolytatásra, a nagyobb elmélyülésre való ösztönzést. És köszönöm, nemcsak illendőségből, nemcsak a figyelem és a ráfordított napok miatt, a kritikai észrevételeket is. Ezek többsége valóságos hibákra, fogyatékosságokra, megoldatlan kérdésekre irányította a figyelmet, és ebben a minőségben ugyancsak a további munka orientálója, a kiegészítések, a javítások, az újraátgondolások és főként az új irányba való elindulások serkentője lehet. Megint csak nem illendőségből mondom, hogy egyes hozzászólásokat, még az erősen kritikusokat is, főként a 7. k. opponensének, Irinyi Károlynak nagyon átgondolt, kulturált és kitűnően fogalmazott kritikáját valóságos élvezettel hallgattam. Néhány kérdésben természetesen nem osztom a felszólalók ellenvéleményét, fenntartom — vagy legalábbis magyarázni kívánom — a leírt álláspontunkat. 1. Irinyi is, Menyhárt is szóvá tette, hogy a külpolitikatörténeti fejezetek nem elég szervesen illeszkednek a feldolgozás szerkezetébe, és többrendbeli szervi fogyatékosságban szenvednek. De hát hadd kérdezzem: nem ez tükrözi reális megfeleléssel a valóságos helyzetet? Lehet-e szervesen feldolgozni a külpolitikatörténetet,ha az országnak nem volt önálló külpolitikája, ill. az nem állott, nem mindig állott szerves összekapcsoltságban a belpolitikájával? Akülügy,mint közös ügy, birodalmi jellegű volt, az uralkodó abszolutisztikus felségjogainak, személyes uralmi területének egyik része, s a két országos kormány csak befolyást gyakorolhatott a külügyek irányára. A lényeget vonja kétségbe Menyhárt, amikor azt kifogásolja, hogy ezek a fejezetek túlságosan birodalomcentrikusak. Mi mások lehetnének? Ebben a megoldásban Magyarország dualizmus kori helyzetének valóságos ellentmondása tükröződik, és ezt nem lenne helyes szerkesztési ügyességgel eltüntetni. Más kérdés, itt jogos a kritika, hogy többet írhattunk volna a magyar pártok, általában a vezető rétegek külpolitikai programjáról (bár erről sem lehet nagyon sokat írni, mert ilyesmi kevéssé volt). Talán a külpolitikai nézeteknek, vágyaknak, illúzióknak, félreismeréseknek lehetett volna nagyobb figyelmet szentelni: ilyesmiben valóban nem volt hiány a korban. Ezt a témát érdemes kutatni, és talán nem is külpolitikatörténetnél, hanem a politikai eszmék elemzésénél külön kérdésként tárgyalni. — Azzal sem teljesen értenék egyet, hogy a vitatott fejezetek túlságosan diplomáciatörténeti jellegűek. A magam részéről éppenséggel a szerző érdemének, történetírásunkat gazdagító egyéni színének tartom, hogy a mindenkori hatalmi erőviszonyok elemzésével, a tervek és a tényleges potenciál szembesítésével széles horizontú külpolitikatörténettel tágította ki a hagyományos diplomáciatörténetet. Ha a beillesztés itt-ott csikorog, azt inkább a szerkesztői találékonyság hiányának lehet betudni. Ilyen illeszkedési erőltetés kétségtelenül érezhető az 1890-es évek végénél, de megítélésem szerint az 1905 utáni fejezeteknél szervesen kapcsolódik össze a hazai belpolitika, a nemzetiségi kérdés és a külpolitika, hogy e hármas szál a történelem vaslogikáját követve fonódjék össze 1914 nyarának végzetes napjaiban. 2. Ide tartozik az a megjegyzés is, hogy halvány, elnagyolt Ferenc József portréja. Nem lenne nehéz azzal válaszolnom, folytatva a fenti gondolatsort, hogy halvány személyiségről csak halvány portré készíthető, de ez nem felelne meg teljesen a valóságnak. Hiszen Karl Kraus e jellegtelen emberről, a középszerűség tipikus megtestesüléséről is tudott démoni képet rajzolni. Megfontolandó, hogy nem lett volna-e helyénvaló - és nem