Századok – 1981
BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI
1306 BESZÁMOLÓ főleg a német Rankéval és az angol liberális esszéistákkal: Macaulay-val és Carlyle-lal. Kiderült volna így, hogy ugyanaz a szellemiség hatott ekkor történetírókra és szépírókra, hogy ugyanaz a historizmus ihletett szépírót és történetírót, irodalomtörténészt és historikust. Ε két stúdium együttlétezésének utolsó, nagy korszakában vagyunk, s később már csak az egymástól való elidegenülést tanulmányozhatja a tudománytörténet. Ezért természetes a korban az az intellektuel-típus, aki szépíró, de otthonos a történetírásban, az állam- és jogelméletben (Eötvös József, Kemény Zsigmond), s az a történetíró, aki autentikus volt a drámaelméletben és az irodalomkritikában is (Csengery Antal, Salamon Ferenc). S talán magyarázná e helyzet Vörös Károly indoklás nélküli, kissé magabiztos megállapítását, miszerint a történetírás volt a leglendületesebben fejlődő ág a társadalomtudományok között a század utolsó harmadában. Ε korszakban kialakult egy bizonyos tragikumelmélet nálunk, amelyet Kemény alapozott meg, s Gyulai kritikáiból sugárzódott szét, de amelynek adva volt az európai háttere. Hogy értsék a problémát: minden azon fordul meg itt, hogy szemlélem a tragikai hőst. Eleve bűnösnek tartom-e, olyan embernek, aki küzdelmei révén hibákat, tévedéseket avagy bűnöket követ el, bukása, bűnhődése tehát eleve logikus, mert a bűn nyeri el büntetését. Hegel még félállapotot képviselt; furcsa, karikírozható, magyarra nehezen fordítható fogalmat használt: a hőst a vétlenvétség (schuldig-unschuldig) világa lengi be. Utódai, különösen az ortodox hegelianisták (főleg Vischer) elfejlesztették már ezt az engedékeny félállapotot a bűn, a vétség irányába. Nálunk valóban ez a típus öröködött meg, sokáig eleve bűnösnek tekintették a tragikai hőst, a bukásában a bűn megérdemelt büntetését látták, ám e típust ne tekintsük önigazolásnak, mondjuk a centralisták forradalomtól való távolmaradása önigazolásának. Ha valaki szereti — magam nem szeretem - az ilyen párhuzamokat, akkor helyesebb, ha a passzív ellenállás esztétikai megfelelőjéről beszél. Mikszáth valóban ellentmondásosan vélekedett a dzsentriről, valóban távolodott tőle, de ennek igazolására jobb példát is találhatott volna Szabó Miklós A fekete városnál. Mert ez a mű éppen a dolgok ellentett érveire a példa: az író visszakanyarodására, illúzióinak felerősödésére, hiszen azt az idealizált arisztokrataképet vetítette rá a magyar viszonyokra, amelyet Trefort rajzolt meg először az angol arisztokráciáról a Budapesti Szemlében, 1862-ben. A történészeknek toleránsabban kellett volna írniok Horváth Jánosról. Tudománytörténetileg sem igaz az a helyzetkép, hiszen Horváth néhány alapvető tanulmányt is írt a Nyugat íróiról, bár kétségtelen, hogy a korábbi korszakok vonzották érdeklődését. Lélektanilag sem igazolható, hogy valaki azért kezdje meg félelmetes szellemi fegyvertára kialakítását, hogy majd illő ellenfele legyen a körülötte már gazdagon tenyésző újnak. Ilyesmire legfeljebb a jezsuiták voltak képesek, s nem illő dolog a valamikori magyar szellem egyik legnagyobbját ilyesmivel beárnyékolni. Nagyon tetszett Szabó Miklós új fogalma: „preszcientikus". Vízválasztó e fogalom, valóban alkalmas elmélyült elemzésre a tudománytörténetben. Ami elkedvetlenítő volt: a megelőző fejezet, Vörös Károly Művelődés című fejezete, amely lényegében preszcientikus jelenségeket tárgyal, nem ismeri és nem is használja ezt a valóban szintézisalkotó fogalmat. Szerény, nem is mindig jelentős megjegyzésekről volt eddig szó, s a kritikus most jutott el a kényszerű igazmondás kellemetlen helyzetébe. Vörös Károly fejezetéről van szó, arról a bizonyos Művelődés című fejezetről, amely az összedob ál tság, a stiláris érzéketlenség s a már-már indokolatlan tárgyi tévedések világába vezet. Nyikorog-nyekereg ez a stílus; külön ellenálló közeg, amelyen át kell verekednünk magunkat, hogy eljussunk a
