Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI

1304 BESZÁMOLÓ Azonban éppen itt mutatkoznak még ennek a tágas és modern művelődéstörténeti megközelítésnek is az inherens belső korlátai és elégtelenségei. Először is — ez a leghamarább szembeötlő - becsúsznak finomabb-durvább szakmai tévedések. így például ebben a korban még egyáltalában nem „lesznek ismertté . . . Mendel kutatásai nyomán az átöröklés törvényei". Hőgyes Endre korát valóban megelőző munkái nem „a szemmozgás idegmechanizmusáról", hanem „az asszociált szemmozgások idegmechanizmusáról" szólnak, azaz — és ez bennük a meglepően új, amit később Bárány elcsen — a szemmozgató idegek és a központi idegrendszer más részeinek — például az egyensúlyozó-térbeli beállítódást végző szerv idegeinek - funkcionális kapcsolatáról. Az efféle kisebb tárgyi tévedések azonban — hiszen azonnal szembetűnnek és könnyen kigazíthatók — veszélytelenek, s még inkább tán érdemére Írandók a szerzőnek, mert azt mutatják, hogy komolyan vette feladatát, és igyekezett részletekig hatolni. A nagyobb bajt a különféle szemléleti-értékelésbeÜ hangsúlyeltolódások és tévedések okozzák. így például kétségkívül derék tett 1860-ban Darwin előző évben megjelent művének ismertetése, ámde a „kiemelkedő tudománytörténeti tény" — ha már ezt a kifejezést használjuk — nem ez, hanem az, hogy évekkel azelőtt az itt csupán ornitológusként említett Petényi Salamon megkísérelte őslénytani leleteit az élővüág — általa már akkor föltételezett s az életkörülmények fokozatos megváltozásával indokolt — fejlődési rendjébe üleszteni. Az is legfeljebb metaforikus értelemben mondható, hogy Borbás és Simonkai Kitaibel munkáját folytatta; valójában Anton Kerner növényföldrajzi irányában tájékozódtak, az abszolutizmus éveiben Pestre helyezett osztrák professzor tanítványaiként. Hasonlóképpen félreérthető az az állítás, hogy „a bámulatosan sokoldalú Korányi Frigyes fejleszti klinikai orvostudománnyá a korábban empirikus belgyógyászatot", hiszen még honi vonatkozásban sem feledkezhetünk meg a jóval előtte működő Sauer Ignácról. És semmiképpen sem szabadna hiányozniok az abszolutizmus alatt idehelyezett tudósoknak, akik közül Schenzl Guidó a hatvanas évek magyarosításai után is itt maradt, s folytatta a honi meteorológiai kutatások megalapozását. A többiek - pl. a zoológus Karl Langer, a mineralógus Karl Peters, a fiziológus Czermak — visszamentek, de a kapcsolatok megmaradtak, s rajtuk keresztül a fiatal magyar tudomány közvetlenül érintkezésbe kerülhetett a világ tudományával. Azt hihetnők, hogy efféle apróságokat egy amúgy elég jó összegezésben észrevenni sem érdemes, ám ellenkezőleg, éppen ezért érdemes fölfigyelni rájuk, hiszen az egyébként megbízható kontextus a csekély — ám az egész képet eltorzító — hibákat könnyen feledteti és elpalástolja. Sőt, még az önmagukban tán nem kifogásolható, ám jelentőségükhöz képest érthetetlenül rövid s általános értékeléseket is föl kell hánytorgatnunk, mint például Semmelweis hazakerülésének, itteni működésének s munkakörülményeinek néhány soros elintézését, kivált ha olyan alapos monográfia támogathat egy érdembelibb ismertetést, mint Semmelweis esetében Benedek István — itt sajnos még csak meg sem említett — könyve. Egyébként a tudománytörténeti irodalmat mindhárom kötet többé-kevésbé hasznosítja, legteljesebben s legértelmesebben a hatodik. Ez azonban a tudománytörténetírás — enyhén szólva — „sajátos" honi helyzeté miatt nem túlságosan sok, mondhatnám azt is, hogy elégtelen. Az említett — s nem említett — hibákat is nem utolsósorban éppen ez az elégtelenség okozza, hiszen nyilvánvaló, hogy más munkákba merült s a tudománytörténetírásban legjobb esetben vendégeskedő (bár többnyire csak turistáskodó) történészektől nem várhatunk forráskutatásokat. Az eddigi három kötet, azaz egy ideológiatörténeti, egy eszmetörténeti s egy művelődéstörténeti megközelítés összehasonlításából