Századok – 1981
BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI
BESZÁMOLÓ 1285 követő negyedszázad bemutatásánál. Ha ez a figyelem egyenletes lenne másutt is, az európai távlatok biztonságosabb alapot nyújthatnának annak megítélésében, hogy a mezőgazdaság hazai fejlődése mennyiben tért el a környező és távolabbi országokétól, fejlődése és lemaradása milyen területeken mutatkozott meg. Ezért is tudja épp az előbb emlegetett feldolgozás leginkább kikerülni az öndicséret és az önbecsmérlés — nálunk különösen — gyakran fenyegető csapdáit. Értéket növelő elemzések találhatók a kiegyezést követő időszak mindhárom feldolgozásában. Egységesen jó a művelési ágakban beállt változásokkal, a termelési technika, az eszközváltás és a gépesítés, a növénytermelési és az állattenyésztési szerkezet átalakulásával kapcsolatos folyamatok elemzése, az emelkedések és megtorpanások megrajzolása. Ki kell emelni a gabona-, ezen belül is a búzatermelés kiszélesedésével, majd stagnálásával összefüggő fejtegetéseket s annak ismételt leszögezését, hogy a gabonacentrikus növénytermelés semmiképpen sem sajátosan magyar vonása az európai mezőgazdaságnak. Mértéktartóak azok az értékelések is, amelyek a kis- és nagyüzemek termeléstörténeti szerepkörét pártatlanul méltányolják, S ezt annál inkább hangoztatnunk kell, mert az elmúlt évek során agrártörténetírásunkban — különböző megfontolásokból — a korabeli nagyüzemi termelés előnyeinek egyoldalú kiemelése kezdte elhományosítani az üzemforma jellegéből adódó tényleges hátrányokat, egyben alábecsülni a kisüzemi parasztság erőfeszítéseit, eredményeit a belterjesedő állattenyésztés és a sajátos növényi kultúrák meghonosításában. Akadhatnának persze több ponton vitatnivalók is. (Valamennyi elősorolására azonban nincs idő, s annak így utólag értelme sem nagyon lenne már.) Mindössze három, inkább általános természetű problémakört szeretnék kiragadni. Az egyik a jobbágyfelszabadítással kapcsolatos. Sajnos — s kétszeresen is az —, hozzászólásom egész időtartamát is kimeríthetnék az 1848/49. évi jobbágyfelszabadító intézkedésekre, megoldási kísérletekre vonatkozó kötetbeli megállapításokhoz fűzhető megjegyeznivalók. Közismert fogyatékosságai ellenére is Közép- és Kelet-Európa legradikálisabb jobbágyfelszabadításáról, az 1848. évi áprilisi törvények lehetőségeit később a végső pontokig kiterjesztő, csakugyan forradalmi kísérletekről és megoldásokról igen lehangoló, többnyire a negatívumokat hangoztató s nemegyszer Szabó Ervin e tekintetben már túlhaladott nézeteire visszavezethető, s az 1940-es évek végének szellemében fogant összegezést olvashatunk. Az intézkedések progresszív tartalmát folytonosan csökkentő — vagy meg sem említő — fejezetrészeket olvasva, szinte olyan benyomásunk támadhat, mintha a közben eltelt negyedszázad alatt a jobbágyfelszabadításról egyetlen, a korábbiaknál sokkal reálisabb képet rajzoló tanulmányt sem publikáltak volna Magyarországon. A magyar történettudomány eddigi eredményeinek felhasználását programként valló összegezésben nem lett volna szabad az egyéni s lényeges elemeiben dogmatikus-doktriner elgondolásoknak ekkora tág teret nyitni; a szerzőnek egyéni felfogását fenntartva is sokkal jobban méltányolni kellett volna a gondos levéltári kutatásokon nyugvó történeti munkák eredményeit. Gondolnunk kell arra is, hogy ugyanabban a kötetben egy másik szerző, az abszolutizmus korának jobbágyfelszabadító intézkedéseit mérlegelve, az előző értékelésekkel homlokegyenest ellenkező konklúziókra jut. A porosz utas agrárfejlődés, az elmaradottság és külterjes gazdálkodás, a nagytömegű agrárszegénység közötti összefüggéseket több szerző is emlegeti, s közöttük nemegyszer oksági kapcsolatot teremtenek. Ez a bizonyos „út" „az ország gazdasági