Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI

1266 BESZÁMOLÓ Nem a tréfacsinálás ösztöne, legkevésbé pedig a sérteni akarás késztetett ennek a „sánta" gondolatnak a megfogalmazására, sokkal inkább az a töprengésre kényszerítő rejtély, melyet a 6. kötet előszavában olvastam: „A szerkesztés .. . nem vállalkozhatott ana, hogy valamilyen teljesen összhangozatos, kikristályosodott koncepciót szólaltasson meg a műben." Az egységes koncepció alkotására vállalkozó szerkesztői kedv hiányának egyik okát én ugyanis ebben a visszafelé építkezésben vélem felfedezni. Az eltérő, olykor egymást határozottan tagadó nézetek, értelmezések, koncepciók és meggyőződések jogosságát elismerve, sőt szükségesnek tartva, kénytelen vagyok mégis elmondani, hogy engem zavar a „kikristályosodott koncepció" hiánya, még inkább az olyan koncepciók történelmi folyamaton belüli csatája, melyeket nem érzek a valóság tényeivel eléggé szilárdan megtámogatva. Ilyeneket pedig a Magyarország történetének VI. kötete bőséggel kínál elfogadásra, melyek mint mágnes köré a vasreszelék, úgy gyülekeznek a magyarországi kapitalizmus korszaknyitó két nagy sorsfordulójához, az 1848/49-es forradalomhoz és a kiegyezéshez. Ezeket az egymást olykor mereven tagadó ellentmondásokat a teljesség igényével felsorolni nincs itt lehetőségem. Ezért nem vállalkozhatom többre, mint a kötetek tanulmányozása közben megfogalmazódott néhány kételyem megpendítésére. 1848-cal kezdeném. Spira György lenyűgözően szép és kerekded koncepciót épített fel az 1848/49-es forradalom és szabadságharc értelmezése és értékelése céljából, mely gondolatkonstrukciónak kiinduló- és végpontja, hogy a forradalom és ellenforradalom között elképzelhetetlen a kompromisszum. Az ideológiák világában teljességgel igaz ez a megállapítás, és bizonyára igaz az is, hogy a történelem még nem mutatott fel egyetlen példát sem arra, hogy forradalom és ellenforradalom kompromisszummal zárult volna. Talán annál többet arra, hogy forradalmi és ellenforradalmi osztályok és rétegek időleges vagy tartós kompromisszumra léptek. Számomra azonban most sokkal érdekesebb a Spira által felállított tételből levont következtetés: Magyarországon 1848/49-ben azok gondolkoztak helyesen, akik a márciusi eseményeket követően minden erejüket, idegszáluk minden rezdülését arra összpontosították, hogy felkészüljenek az ellenforradalom elkerülhetetlen támadásának kivédésére. Ezek pedig a radikálisok voltak, 1848 április-májusában a márciusi ifjúság, 1848 júliusszeptemberétől a közben radikálissá vált liberális nemesi baloldal. A liberális nemesség és a radikálisok törekvései között pedig 1848. március 15-től mindig és mindenben Kossuth cselekedett helyesen. Ez ellen az eszmefuttatás ellen nem volna kifogásom, ha a bizonyító tényanyag erősítené, nem pedig gyengítené, vagy olykor a túlbizonyítás meg nem kérdőjelezné. Mindjárt kezdődik ez a bizonytalanság a márciusi radikálisok értékelésével, akik forradalmi meggyőződésükre és az események lendületére támaszkodva, Spira szerint, a kárpótlás nélküli örökváltságot is minden nehézség nélkül megvalósíthatták volna március 18-án. Ennek az állításnak a hátterében nem értem azonban, hogy miért fogadták el már március 15-én délután Nyárynak és Klauzálnak, Rottenbillernek és másoknak nemcsak a csatlakozását, döntő befolyását is az események irányításában, majd a közbátorsági választmányban. Miért tűrték el Petőfiék, hogy a pesti városháztól a helytartótanácshoz ne is egy liberális, hanem a konzervatív Almásy Móric gróf vezesse fel a forradalmi tömeget. Miért elégedett meg Petőfi naplójegyzeteiben annak rögzítésével, hogy ők a fórra-