Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Ormos Mária-Incze Miklós: A fasiszta ideológiák alapjairól 1136/VI

1184 ORMOS MÁRIA-INCZE MIKLÓS rendszerből, amit a fasiszta mozgalom folyamatosan mind kiterjedtebb társadalmi rétegekkel és osztályokkal kialakít. Az ideológia-formálódás folyamata alárendelődik egyfelől a különnemű és ideológiailag különszínű áramlatok egységesítésére irányuló igénynek, de a fasizmus uralmi igényének is, amely megkívánja, hogy az ideológia úgy fogalmazódjék át, _ ahogyan a hatalomra jutás (a társadalmi támogatás) esélyei megkövetelik. A fasciók első, 1919 júniusi programja önmagában véve még semmiféle ideológiai újítást nem fogalmaz meg. Nemzeti (és még nem nacionalista) alapon javasol részben polgári demokratikus jellegű politikai, részben lényeges szerkezeti reformokat az üzemek irányításában való munkásrészvételig, sőt a munkásszervezetek üzemvezetéséig, a tőkére kivetendő rendkívüli progresszív adóig (ami a vagyon részleges kisajátítását kellett volna, hogy jelentse), sőt, egészen az egyházi javak teljes konfiskálásáig. Ez a program a földkérdést érintetlenül hagyta. 1919 tavaszán Mussolini egyéb megnyilatkozásaiban is még csak éppen hogy megcsendülnek a nemzeti érdekek, a szocializmus „nemzeti jellegében" még nem az imperializmus, nem az expanzió dominál, s a szocialista tendencia még nem rendelődik a nemzeti alá. A nacionalizmus még csak annyira jelenik meg, hogy a Mussolini elképzelte szocializmust ,fogyaszthatóvá" tegye olasz nacionalista szempontból. Teszi ezt elsősorban azáltal, hogy Mussolini vállalja az olasz nemzeti érdekek képviseletét (Dél-Tirol, Dalmácia, Fiume, s általánosabb értelemben a háború és a győzelem kapcsolatának megteremtése a munkásosztállyal). Ugyanakkor világossá válik, hogy ezek az érdekek ösztönösen vonzzák is. Sajátos módon ekkoriban még éppen a nemzeti szempont jelenti számára az egyik legfontosabb tartókötelet, ami a demokráciához fűzi, mert a helyzetet - teljesen tévesen — úgy méri fel, hogy Wüson mint a köztársasági és szabadságeszme „imperátora," segítségére lehet és lesz is Olaszországnak. A világjelenségeket azonban Mussolini ekkor már különféle imperializmusok összeütközéséből magyarázza, s míg a wilsonizmust elsősorban eszmei (és politikai) imperializmusnak fogja fel, amelynek praktikusan nincsenek határai, addig a leninizmust nyílt, militarizmusban kifejeződő brutális imperializmusnak bélyegzi. Aligha állítható, hogy ebben az időben Mussolini fokozatosan átvette volna a nacionalisták gondolatrendszerét, hanem sokkal inkább az, hogy a mindennapi olasz kül- és belpolitikai helyzet elemzése és a velük kapcsolatban elfoglalt pragmatikus álláspontok folyamatában tolódott a „nemzeti" és ennek külső, imperialista felfogása felé, s ezáltal - egyúttal — mind közelebb került a nacionalistákhoz. Egyelőre azonban Mussolini — eltérően a nacionalistáktól — nem fordult szembe a demokráciával, hanem tovább is a forradalmi (nemzeti) szocializmus talaján állt, már csak azért is, mert ebben az időben a háború utáni válságból kivezető út társadalmi meghatározói még sem olasz, sem nemzetközi méretekben nem tisztázottak. Mussolini saját kísérletében még számít a munkásosztályra, s olasz szempontból, tehát a nemzeti imperializmus szintjén az európai demokráciákra. Beszélhetünk-e kitapintható fordulópontról Mussolini gondolkodásában, egyelőre nyitott kérdésnek látszik, de nem nagyon valószínű. Inkább arra lehet hajlani, hogy ez az „átrendeződés" egy csaknem szakadatlan folyamatot alkotott, amelyen belül viszonylag fontos állomásokat képeztek a békekonfenrencia fordulatai. Ezek ugyanis világossá tették, hogy a wilsonizmushoz fűzött remények csalókák voltak. Fontos állomások voltak a csalódások is, amelyek Mussolinit az olasz munkásosztály részéről érték, amennyiben nemzeti eszméi iránt ez a munkásság alig mutatott fogékonyságot. Állomásokat képezett azonban minden egyes gyakorlati lépés is a mozgalom történetében: Mussolini kapcsoló-