Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Ormos Mária-Incze Miklós: A fasiszta ideológiák alapjairól 1136/VI
A FASISZTA IDEOLÓGIÁK ALAPJAIRÓL 1181 tudat, a hit, s ezt a magot — érdekes módon — leginkább a vesztes Mussolini reakcióiban lehet felfedezni. Fordulatához egyébként - éppen ha említett készségeit és mérlegelési módjait vesszük alapul - az a felismerés adhatta az indítékot, hogy Olaszországban az erőviszonyok az adott szocialista pozícióból kiindulva nem teszik lehetővé sem a forradalmat, sem a hatalom megszerzését, mert - tapasztalhatta - ez a mozgalom voltaképpen sem az egyiket, sem a másikat nem kívánja, s mert — szintén tapasztalhatta - a hangulatot mindjobban a nacionalista, intervencionista csoportok uralják. A baloldali inteve'ncionizmustól, amit Mussolini 1914-ben az olasz nagytőke és a francia szocialista párt pénzén alapított Popolo d'Italia-ban meghirdetett, az út még hosszú volt, s ezen az úton Mussolinit éppen transzformizmusa emelte át minden újabb és újabb akadályon, mindig újból a nacionalizmus irányába. Mígnem a szocialista gondolatokból már csak hírmondó maradt. Az olasz fasizmus indulása azonban magával hozta, hogy az ideológia kialakulási fázisában a kapcsolatrendszer, amely más áramlatokhoz, s ezek sorában éppen bizonyos szocialista tanokhoz fűzte, sokkal színesebb, maga az ideológia heterogénabb, kialakulási szakasza pedig szükségképpen hosszabb legyen, mint a többi esetben volt. Mussolini elméleti hivatkozásait a nácizmus esetében már érintett forrásokra itt figyelmen kívül hagyjuk, megemlítve annyit, hogy Mussolini szellemi indulására a nagy ösztönhirdető és voluntarista gondolkodók közvetlen hatást gyakoroltak. így Stirner, Nietzsche, Kropotkin, Sorel és mások. Szólnunk kell azonban néhány olyan gondolkodóról, akiket egyedül az olasz fasizmussal hoztak kapcsolatba valamilyen módon. Közéjük tartozik Benedetto Croce, Gaetano Mosca és Vilfredo Pareto. Crocénál nem kell hosszan időznünk.62 A vele szembeszegezett kritikák táplálkoznak részben abból, hogy mint antipozitivista az emberi létezés immanenciájának teljes racionalizálását és racionalizálhatóságát elvetette, és szembeszállt Hegel szüntelen fejlődést hordozó dialektikájával, ami a szellem dialektikáját jelentette, bár Croce nagyon is azon volt, hogy a szellemet jogaiba visszajuttassa. A történelmet azonban kezdet és vég nélküli, immanens, önmagát teremtő és önmagáért beszélő folyamatként fogta fel, reáliának, olyan reáliának azonban, amely számos momentumában irracionális. Éppen ezért lehetőnek vélte a „szellem megbetegedését", aminek egyébként magát ^ fasizmust is tekintette. Irracionális tényezők közé sorolta a természetet, a tudományokat, a költészetet és - amit leginkább szemére vetnek — a politikát. Túlzónak látszik mégis az a felfogás, amely szerint ez utóbbi által hozzájárult volna a háború utáni politikai válsághoz. Úgy tűnik inkább, az utóbbinak, a politikai válságnak lehetett szerepe abban, hogy Croce - annyi más gondolkodóval együtt egyébként - a politika racionális irányíthatóságába vetett rég megingott hitét elveszítse. Megalapozottabbnak tűnik az a vélekedés, hogy Croce tételét a politika irracionális voltáról a fasizmus valamelyest hasznára fordíthatta, ha nem is doktrínája tételeként, hanem mintegy hallgatólagosan. A fasizmus azonban sokkal inkább igazolta Crocét, legalábbis annyiban, hogy a történelem bizonyos szakaszán lehetségessé válik a politika nagymértékű irracionalitása. Croce filozófiájának további motívuma a szembehelyezkedés a marxista fejlődéselmélettel, ez azonban a polgári gondolkodás vonulatában olyannyira közhely-eset, hogy különleges szerepet sem a fasizmus vonatkozásában, sem egyébként nemigen lehet neki tulajdonítani. 62 Fő műve: Estetica, 1900 (magyarul: Esztétika, Bp., 1905.). Róla: F. Valentini: La controriforma dclla dialettica, Roma, 1966.