Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Ormos Mária-Incze Miklós: A fasiszta ideológiák alapjairól 1136/VI
A FASISZTA IDEOLÓGIÁK ALAPJAIRÓL 1179 szetes" szakmai szervezeteinek felélesztését tartotta szem előtt, addig a szindikalizmus közvetítette olasz fasiszta korporativizmus a modern társadalmi feszültség modern meghaladását, áthidalását célozta. (Az eredet eltérő volta azonban a későbbiekben úgyszólván semmiben sem módosította a korporációk formáját és működését, ahol és amennyiben ilyenek egyáltalán létrejöttek.) A nacionalizmus mint áramlat és a futurizmus, mint nacionalista irodalmi és politikai jelenség felemelkedő szakasza nagyjából egybeesett a forradalmi szindikalizmus fénykorával, valamint egy forradalminak tűnő, de legalább részben inkább anarchistavoluntarista áramlat megjelenésével a szocialista pártban. Az utóbbi két áramlat szellemileg magán viselte a francia Georges Sorel59 hatását, amennyiben az ideológiával (neveléssel) szemben az akciónak, s az akcióban az erőszaknak juttatta az első helyet. Az irányzat legjelentősebb olasz ideológusa Arturo Labriola volt. A forradalmi radikalizmust voluntarizmus és türelmetlenség kísérte, aminek Olaszországban megvoltak az alapjai a munkásosztály társadalmi bizonytalanságában. Alig alakult meg 1906-ban a CGL, máris keletkezett egy kisebbségi, úgynevezett „direkt akció" csoport, amely azután Unione Sindacale Italiana néven 1912-ben önálló szervezetet hozott létre. A forradalmi szindikalisták többsége köszöntötte a Líbia elleni háborút, és a kolonizálás mellett foglalt állást, megvetve ezzel az úgynevezett baloldali nacionalizmus és intervencionalizmus alapjait. 1914-ben a szervezetben törésre került sor, a háborús beavatkozás hívei — nagyrészt későbbi vezető fasiszták, Cesare Rossi, Michele Bianchi, Edmondo Rossoni és mások elhagyták az USI-t, és megalakították az Unione Italiane del Lavoro-t, hogy követeljék, majd támogassák a háborút, később pedig támogassák a „győztes nemzetet", hogy a nemzetközi gazdag burzsoázia ne üthesse el a győzelem megérdemelt jutalmától. Mi sem érthetőbb ezek után, mint hogy az említett Rossoni volt az első fasiszta szakszervezetek lábraállítója. Hasonló jelenségek mutatkoztak 1910-től kezdve a szocialista párton belül is, azzal az eltéréssel, hogy a direkt akciók hívei a líbiai háború idején még szembeszálltak a háború híveivel. Ez a csoport a pártban 1912-ben aratott jelentős sikert, méghozzá éppen Mussolini személyében, aki ekkor a párt legfontosabb orgánumának, az Avantinak a szerkesztője lett. Ebben a körben viszont a háború kitörését kell megvárni ahhoz, hogy az intervencionista csoport, s ebben megint csak éppen Mussolini a dolgot törésre vigye. Az olasz eszmei jelenség, mint fasizmus előfutár kétségtelenül egyedi. A nacionalizmus erős baloldali, ületve jelentős újító tendenciákkal együtt konstituálódik, miközben az erős államra, hadseregre, háborúra stb. vonatkozó megfogalmazásai nem mennek vissza megelőző konzervatív, újkonzervatív és radikális konzervatív előzményekre, minthogy üyen előzmények Olaszországban alig is vannak. A képlet — úgy hisszük — meg is fordítható: nacionalizmus és baloldaliság éppen azért nem polarizálódik erre az időre oly fatálisan, mint Németországban és a többi tárgyalt esetben, mert a nacionalizmust a jobboldaliság és a konzervativizmus különféle formája nem kompromittálta. Az átcsúszás a nemzeti talajra, s ezen a talajon a nemzetközi szocializmus opponálása viszonylag könynyen megtörténhetett, együtt azzal, hogy az olasz fasizmus sokkal tovább megtarthatott autentikusabb szocialista-szocializáló elemeket. "Elsősorban Réflexions sur la violence (Paris, 1908) c. művéről van szó. Továbbiak: Les illusions du progrès, 1908; La décomposiiton du marxisme, 1908.
