Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Tilkovszky Lóránt: A magyarországi németség ügye a Darányi-kormány idején. (2. rész.) 1091/VI

A MAGYARORSZÁGI NÉMETSÉG A DARÁNYI-KORMÁNY IDEJÉN (2. RÉSZ) 1109 politikai, kulturális posztokon, ami az ország függetlensége szempontjából végzetes lehet. Egyetértettek abban, hogy a középosztályban „vérbeli magyarokra" van szükség minél nagyobb számban, elsősorban azon magyar parasztság és. munkásság soraiból, amely földreform, illetve fokozott munkásvédelem révén régóta esedékes szociális igazságtételre jogosult. A Szabó Dezső által hirdetett magyar faji politikát azonban, amely a nem magyarok részesedését mindenféle állásban és vagyonban a számarányuknak megfelelő mértékre akarta korlátozni, Bajcsy-Zsilinszky az esetben tartotta csak indokoltnak, ha a nemzetiségek nem tartják tiszteletben a magyar állameszmét. Szabó Dezsővel egyetértésben vallotta, hogy a magyar állameszme értelmében Magyarország állampolgárai anyanyelvükre való tekintet nélkül a — politikai értelemben vett — magyar nemzet részei; következésképpen a magyarországi német származásúak, nyelvi és kulturális kapcsolataik ellenére, politikailag nem kötődhetnek a Németországból propagált „államfeletti" német nemzethez. De azt is jelenti a magyar állameszme — s ebben már szembekerült Szabó Dezsőnek a magyar állameszméből a „szentistváni gondolatot" elvető felfogásával —, hogy az ország nem magyar anyanyelvű állampolgárait nemzetiségi jogok illetik meg. Bajcsy-Zsilinszky bírálta az 1918 előtti magyarosító iskolapolitikát, amely a nemzetiségi anyanyelveknek mint tannyelvnek az oktatásból való nagyfokú kiszorítását eredményezte; támogatta a hazai németség lojális és mérsékelt irányzata részéről képviselt kulturális követeléseket. Ettől nem tántorította el őt a korábban Bleyer, majd most Bäsch módszerei iránti ellenszenve, sőt gyűlölete, hanem inkább erősödött benne a meggyőződés, hogy csak így lehet kifogni a szelet a túlzók, a szélsőségesek vitorláiból. Míg Szabó Dezső még népiskolai fokon sem akart megtűrni kisebbségi tannyelvű oktatást, Bajcsy-Zsilinszky kész volt német középiskolák ügyét is pártfogolni, igaz, abból a meggondolásból, hogy a középosztály Szabó Dezső által is kifogásolt kedvezőtlen „faji összetétele" a magyarság javára módosuljon azáltal, hogy a hazai németség feltörekvő elemei ne ott szaporítsák a „megbízhatatlan álasszimilánsok" számát, hanem önálló német intelligenciát képezzenek, amelynek ily módon nyílt magatartása könnyebben ellenőrizhető az államhűség szempontjából. Magyar fajvédő múltjának eszmei beidegződöttségei, felfogásának a Szabó Dezsőével sok rokonságot mutató vonásai ellenére, Bajcsy-Zsilinszky a „vérbeli magyarság" erősítését célzó elképzeléseit nem egy önvédelemnek feltüntetett önző magyar faji politika, hanem a Szekfű által propagált, a nemzetiségi igényeket is méltányló — Szabó Dezső által metsző gúnnyal támadott — „szentistváni" politika keretében akarta képviselni. Bármennyire is motiválták gondolkozását faji szempontok, politikai érzéke arra figyelmeztette, hogy a nemzet megosztottságát végzetes volna ilyenek merev érvényesítésével fokozni. Nem kívánta magyar vérmítosszal viszonozni a német „vérfilozófiát", megérezte, hogy az ilyesmi — mint a Szabó Dezső által ajánlott csodaszarvas-mítosz — nem sajátos magyar öntudatot tápláló forrás lesz, hanem megtévesztő magyar cégér — épp az ilyen idegen szellemi portékák hazai terjesztése megkönnyítésére. Míg Szabó Dezső szenvedélyesen kárhoztatta a magyar politika ostoba, önkárosító bőkezűségét a nem magyarokkal szemben, Bajcsy-Zsilinszky épp ezt az állítólagos bőkezűséget, önzetlen nagylelkűséget mitizálta a magyarságot jellemző faji erénnyé, a nemzetiségek patriarchális szellemű vezetésére való magyar történelmi elhivatottság kétségbevonhatatlan bizonyítékává — a türelmetlen és erőszakolt magyarosítás múlt század végi, e század eleji „sajnálatos epizódja" ellenére; — s egyben a jövőre nézve is elkötelező nemzetiségpolitikai tradícióvá.