Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Tilkovszky Lóránt: A magyarországi németség ügye a Darányi-kormány idején. (2. rész.) 1091/VI
1092 TILKOVSZKY LORANT zása valódi jó szándékról tanúskodik, és azt a reményt kelti, hogy a jövó'ben könnyebb lesz a magyarországi németség ügyében megtenni az esetleg szükséges reklamációkat, illetve további igényeket támasztani.3 A következő napokban a Külügyi Hivatal sajtóosztályát vezető Wolf követségi tanácsos a Mackensen által hozzá utasított Sztójay kérésére a kezdetinél szélesebbkörű és melegebb visszhangot biztosított Darányi nyilatkozatának a német sajtóban. Különösen Arthur Kornhuber cikke keltett figyelmet, amely a Münchner Neueste Nachrichten 1937. május 23-i számában jelent meg. A cikk tartalmát Szabó György müncheni magyar főkonzul következő napi jelentése így foglalta össze: „Az államférfiúi bölcsesség bizonyítékának tartja, hogy a magyarországi németség kérdése közvetlen kapcsolatba hozatott a külföldön élő magyarok sorsának problémájával, megerősítve azt a felfogást, hogy jó kisebbségi politika a békés revíziós törekvések sikerének egyik legfontosabb előfeltétele. A kisebbségi iskolákra vonatkozó intézkedéseknek helyi tényezők által való szabotálásával szemben megnyugtatólag hatottak a m. kir. miniszterelnök úr kijelentései, amiként örvendetes volt bejelentése a kisebbségi iskolák tanítóinak továbbképzését illetőleg, bár ezzel a német származású tanítók alkalmazására vonatkozó kívánság még nem nyert teljesítést. Különösen kiemeli a cikk az erőszakos névmagyarosítást elítélő megállapítást, megjegyezve, hogy a sváb paraszt századokon át bebizonyította hűségét választott magyar hazájához, a magyarsággal sorsközösségben élt és él, ha saját népi jellegét tiszteletben tartják, és tisztelik őseinek nevét".4 A Volksdeutsche Kameradschaft azonban Darányi e beszédével szemben elégedetlenségét fejezte ki a Deutscher Volksbote 1937. júniusi számában. Főleg azért, mert e beszéd is azt a felfogást tükrözte, mely szerint a magyarországi németség kérdése tisztára magyar belügy, s abba az „anyanépnek" beleavatkoznia nem szabad. A lap rámutatott arra, hogy a magyarok egészen más felfogást vallanak akkor, ha a kisantant-országokban élő magyar kisebbségekről van szó. A Kameradschaft helyesli és jogosnak tartja, hogy a magyar „anyanép" ténylegesen fellép a magyar kisebbségek érdekében, de a német „anyanép" és a magyarországi németség vonatkozásában is követeli ugyanilyen pártfogás jogosultságának elismerését, tekintet nélkül arra a különbségtételre, amely szerint a Magyarországra betelepült németek „önkéntes kisebbség", az elcsatolt területek magyar lakossága viszont „kényszerkisebbség".5 Ez a kétféle mértékkel mérés mutatkozott meg Eckhardt Tibor június 3-i képviselőházi beszédében is, amelyről Erdmannsdorf azt jelentette, hogy a kisantant-országokbeli német-magyar kisebbségi együttműködést anélkül sürgette, hogy tudomást vett volna e kérdés összefüggéséről a magyarországi németség helyzetével, s arról a körülményről, hogy „az ottani német kisebbség a magyartól eltérően nem irredenta kisebbség, hanem törekvése az, hogy békében éljen az államalkotó néppel, föltéve, ha az jogait meghagyja".6 3BA (Bundesarchiv, Koblenz), R 18/3331. Fol. 8-12. Erdmannsdorf! jelentése. Bp., 1937. május 15. "OL (Országos Levéltár, Budapest), Küm. pol. 175. es. 21/7. tétel. sz. n./1937. Szabó György főkonzul jelentése. München, 1937. május 24. 5Vö. J Weidlein: Geschichte der Ungarndeutschen in Dokumenten, 1930-1950. Schorndorf, 1959. 227-228. 6 A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933-1944. Bp., 1968. 94. sz. dok. (228.1.) Erdmannsdorf jelentése. Bp., 1937. június 8.
