Századok – 1981
FOLYÓIRATSZEMLE - Kaufman; I. Burton: A közel-keleti nemzetközi olajtársaságok; az Egyesült Államok külpolitikája és a trösztellenes politika az 1950-es években 1082/V
1083 FOLYÓIRATSZEMLE A nagy olajtársaságok gazdasági-politikai eszközként váló felhasználása már az 1920-as évektó'l kezdve megfigyelhető'. Ezek révén sikerült a harmincas évek elejére megtörni az iraki olajmezők monopóliumát és megszüntetni az európai befolyás kizárólagosságát a Közel-Keleten. Ezt a célt szolgálta Szaúd-Arábia vonatkozásában az Aramco, az Arab-Amerikai Olajtársaság állami támogatása is Roosevelt alatt: sikerült elérni, hogy ne brit kézbe (British Petro) kerüljenek az ott lévő hatalmas olajtartalékok. Az 1950-es évekre az Egyesült Államok szinte a teljes közel-keleti olajforgalom felett rendelkezett, ennek azonban az lett az ára, hogy a külpolitika és a külgazdaság összefonódása (hét nagy nemzetközi, egymással is szorosan összekapcsolódott olajtröszt már túllépte a legalitást biztosító törvények Webb-Pomerene Act 1918) határait. A Szövetségi Kereskedelmi Bizottság (Federal Trade Commission, FTC) kezdeményezésére 1951-től a Truman-kormányzat kénytelen volt vizsgálatokat indítani az emiitett társaságok tevékenységét illetően: egy FTC-vizsgálati jelentés szerint az olajtársaságok kezelésében lévő külföldi érdekeltségek, leányvállalatok, közös vállalkozások stb. messze túlhaladták már a törvényes kereteket. A koreai háború közismert eseményei azonban rövidesen arra késztették Trumant, hogy véget vessen a vizsgálatoknak, sőt, az Aramco révén, ismét a társaságokat használja fel közel-keleti pozícióinak erősítésére. Hasonlóképpen cselekedett az 195l-es iráni válság idején is: ekkor szintén az Egyesült Államok kormánya volt az, aki tevőlegesen közreműködött egy, az iráni olajmezők hasznát biztosító nemzetközi olajkonzorcium létrehozásában; az alapvető gazdasági irányvonal tehát ismét „nemzetbiztonsági okokból" szenvedett csorbát. A Trumant követő Eisenhower kormányzatának politikáját indulásakor szintén a trösztellenes program szigorú végigvitelének törekvése jellemezte, az 1956-57-es szuezi válság azonban számára is kényszerhelyzetet teremtett. A közel-keleti amerikai érdekeltségek védelmére ezúttal is hivatalos, állami közreműködéssel jött létre a Közel-Keleti Rendkívüli Bizottság (Middle East Emergency Committee, MEEC), mely a körzet olajforgalmát volt hivatva biztosítani, többek között öt nagy amerikai társaság, azok négy leányvállalata, köztük az Aramco részvételével, s melyet természetesen szintén kivontak a trösztellenes törvények hatálya alól. A MEEC létrehozásának legalitását sokan megkérdőjelezték, többek között a Szenátus Törvényességi Bizottságában is, mindez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy Eisenhower kormánya csakúgy, mint a Truman-adminisztráció, igen hatásos külpolitikai tényezőként kezelte a nemzetközi társaságokat. Ami a mai álláspontot illeti, a Szenátus Külügyi Bizottsága (a Church-bizottság) véleménye szerint a Truman- és Eisenhower-kormánynak a közel-keleti olajtársaságokkal kapcsolatos politikáját lehet közvetve felelőssé tenni az OPEC létrejöttéért: az olajtermelő országok „eltanulták" a mammutvállalatoktól a kartellpolitikát.Természetesen azonban a két említett kormány politikája és az OPEC létrejötte közötti kapcsolatot nyilvánvalónak tartani erősen vitatható, hiszen az olajigények ugrásszerű megnövekedése az 1950-es évektől kezdve, valamint az a tény, hogy az olajipar, jellegénél fogva, megköveteli a mammutvállalatok létrejöttét, nem is nyújt más lehetőséget az Egyesült Államok számára, mint a nagyvállalatokkal való együttműködést. A két kormányzat felelőssége abban rejlik, fejezi be fejtegetését Burton I. Kaufman, hogy a stratégiai nyersanyagok iránti hajszában nem vitték végig következetesen a nemzeti trösztellenes programot, amely ilyenformán a hidegháború áldozata lett. (The Journal of American History, LXIII. kötet, 4. szám, 1977 március., 937-959.) Cs. F.
