Századok – 1981

FOLYÓIRATSZEMLE - Neubert; Harald: A nemzeti felemelkedés Olaszországban 1945-ben; Olaszország politikai fejlődése a felszabadulás utáni első hónapokban 1080/V

1080 FOLYÓIRATSZEMLE HARALD NEUBER Τ: A ΝΕΜΖΕΉ FELEMELKEDÉS OLASZORSZÁGBAN 1945-BEN; OLASZORSZÁG POLITIKAI FEJLŐDÉSE A FELSZABADULÁS UTÁNI ELSŐ HÓNAPOKBAN 1945. április 25. a fasizmus elleni döntő támadás megindulásának napja a sokéves ellenállási mozgalom tetőpontját jelentette Olaszországban, s egyben megteremtette a demokratikus megújhodás alapjait is. A felszabadító harc folyamata szoros összefüggésben állt a nemzetközi erőviszonyok alakulásával, az antifasiszta front részét képezte, formálódása, jellege így a Hitler-ellenes koalíció sikereinek függvényeként jelentkezett. Ismeretes, hogy az itáliai antifasiszta küzdelem megindulásában döntő jelentősége volt 1934-ben a két nagy munkáspárt közötti egységnyilatkozat elfogadásának, mint ahogy később, 1943 augusztusában a Mussolini-kormány bukásának, a Pietro Badoglio-kormány megalakulásának és Németországhoz intézett október 13-i hadüzenetének is. 1943 őszén megalakult a Nemzeti Felszabadító Bizottság (CLN) a kommunisták, szocialisták, a baloldali értelmiséget és a polgári radikális köröket tömörítő Akciópárt, az antimonarchikus-antiklerikális Köztársasági Párt a nagypolgári Keresztény Demokrata Párt, valamint az észak-itáliai nagyburzsoáziát képviselő, a blokk legkonzervatívabb tagja, a Liberális Párt részvételével, amely még ősszel megindította a német megszállás alá került Felső- és Közép Itáliában a partizánháborút. Azonnal jelentkeztek azonban a koalíció belső ellentmondásai, melyek a háború sikereivel párhuzamosan erősödtek. A háború új fejezetét nyitotta meg Róma 1944. június 4-i felszabadulása, az új kormány megalakulása Ivanhoe Bonomi (a CLN elnöke) vezetésével, amelyhez decemberben a Kommunista Párt is csatlakozott. Fokozatosan előtérbe kerültek a háború utáni rendezés kérdései. A KP és a SZP törekvései arra irányultak, hogy a felszabadító háború a nemzeti felemelkedés bevezető szakaszává váljon, s az olasz nép önrendelkezésének biztosításához vezessen el. Az 1944 december és 1945 január között megjelent ún. nyílt levelek azonban arról tanúskodtak, hogy az antifasiszta pártok között alapvető nézetkülönbségek húzódnak a felmerült kérdések megítélésében. A KP stratégiája e kényes hónapokban Togliatti 1944. július 9-i programjára alapozódott, amely elérhető célnak az ún. progresszív demokrácia megteremtését tekintette, egy olyan rendszer kialakítását, amely „nem a múltba néz, hanem a jövőbe,... a fasizmusnak nem hagy lélegzetvételnyi szünetet sem, hanem a visszatérés minden lehetőségét szétrombolja,.. . felszámolja a feudális maradványokat, s az agrárproblémát úgy oldja meg, hogy annak adja a földet, aki megműveli, . . . felszámolja Dél-Olaszország gazdasági-politikai elmaradottságát,. . . elismeri Szicília és Szardínia autonóm igazgatási jogát a szilárd és független Olaszország keretei között, .. . megalkotja a nép kormányát, amelyben a nép valamennyi egészséges ereje helyet kap". Ennek érdekében szorgalmazta a munkáspártok és a demokratikus szervezetek együttműködését, a nép közvetlen részvételét a CLN mellett a felszabadított területeken kiépülő új kormányszervekben. Ugyancsak ezt a célt szolgálták a Nemzeti Felszabadító Bizottság április 25-i dekrétumai, melyek minden politikai és katonai hatalmat az olasz népet képviselő CLN kezébe adtak, megteremtették a felelős fasiszta vezetőkkel szembeni fellépés jogi alapjait; létrehozták az igazgatási tanácsokat, melyeknek feladata az üzemek békés céloknak megfelelő átalakítása, a lerombolt gyárak újjáépítése, a munkások jogainak védelme, befolyásuk érvényesítése lett. Az antifasiszta front győzelme az olasz fejlődés új szakaszát nyitotta meg, alapvetően átrendezte a korábbi belpolitikai erőviszonyokat. A folyamat döntő mozzanata a nemzeti megújulást irányító Kommunista Párt tömegpárttá szerveződése volt. Az antifasiszta demokratikus forradalom azonban még csak félúton járt, a továbblépést viszont akadályozták a szocialista célok azonnali megvalósításához szükséges feltételek hiánya. Togliatti helyesen ismerte fel, hogy reális célkitűzés egyelőre csak az antifasiszta egységfronton belüli erőviszonyok megváltoztatása lehet. A legsürgetőbb tennivalókról referáló április 11-i beszédében leszögezte, hogy a KP célja a nemzeti egységfront megerősítése, egy demokratikus kormány- és gazdaságpolitika támogatása. Javasolta ugyanakkor a CLN országos konferenciájának összehívását, a községi választások lebonyolítását, a kormány átalakításának előkészítését. A sikeres felszabadító háború megvívása után Olaszország tehát a szocialista jellegű forradalmi továbbfejlődés, illetve a mérsékelt polgári demokratikus szinten való megrekedés alternatívája előtt állt, s a fejlemények alakulása szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult a szövetséges csapatok