Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

4 SZŰCS JENŐ üzemszervezeti medret, melyben az „agrárforradalom" szabad folyást kapott, a technikai változások kezdték vájni, de a jogi és társadalmi átalakulás mélyítette ki. Mindez együt­tesen határozta meg a korszak egyik legfontosabb alapfejleményét: a „parasztnép első fel­szabadulását". Maga a korszak a telek fogalmát ebben az értelemben még nem ismerte; a szó egye­lőre egészen mást jelölt. A jobbágytelek születő jelenségét a kor más szavakkal nevezte meg. Az előző korszak viszont magát a jelenséget sem ismerte még, legfeljebb csak spora­dikus csíráiban. Hogy a születés mozzanatát megértsük, vissza kell pillantanunk a meg­előző struktúrára - annál is inkább, mert annak maradványai korántsem tűntek el korsza­kunkban sem; az új a régivel való birkózásban fokozatosan, végérvényesen éppen a tatár­járást követő évtizedekben kerekedett felül. * A korai feudalizmus tipikus és jellemző „üzemegysége" Európa nyugati régióiban és a mediterrán térségben a 6.-9. században, Magyarországon a 11.—12. században — jócs­kán átnyúlva még a 13. századba is — a földesúr saját kezelésű, szolgai munkaerővel és az úr munkaeszközeivel működtetett gazdasága volt. Az egykori Orbis Latinus nyugati térfe­lén a szervezet közvetlenül a későantik rabszolgagazdaságban gyökerezett, a római villa­rendszernek (villa rusticana) volt - némileg módosult — utókiadása, de utóbb akitáguló keresztény Európa keletibb részein is, minden római előzmény nélkül, autochton módon kifejlődött, minthogy magát a szolgaság intézményét — ha nem is mindenben a római servitus modellje szerint — a „barbár"-prefeudális társadalmak is ismerték, annak funk­cionális helyét pedig még a földműves népek is természetes módon a mezőgazdaságban jelölték ki. Még inkább így volt ez egy félnomád népnél, mint a magyarság, akiknél a földművelés az ezredforduló előtt még valószínűleg par excellence szolgai tevékenységnek minősült. Szolgák - az ómagyarban /«ek — sejthetőleg nagy számban voltak a honfoglaló magyar társadalomban is, mely réteg aztán hatalmasan felduzzadt a Kárpát-medencében alávetett tömegekkel, főként szlávokkal és a külföldi portyázásokról „a világ minden tá­járól fogolyként behozottakkal" — mint Pilgrim püspök levelében áll (974). Minthogy az ezredforduló táján a föld kialakuló magántulajdona párosult emberek feletti korlátlan tu­lajdonnal, e kettős tulajdoni szféra egybeesése határozta meg a feudalizmus korai idősza­kában a föld művelésének alapvető (ha nem is kizárólagos) „üzemi" formáját is. Különbségek persze voltak a rabszolgaság antik és korai feudális formája közt. Bár a szolga (servus, mancipium) az ezredforduló utáni Magyarországon is több mint három év­századon át adható-vehető vagyontárgy, a „dolgokkal" (res István I, 7) és az állatokkal egy sorban említett adásvételi objektum volt (servum . . . nec aliud animal preter boves .. . vendere. . . Kálmán 1, 77), szokásos 3 márkás ára még a 13. században is egy közön­séges ló értéknagyságába sorolta, mégsem minősült abban a végletes értelemben „beszélő állatnak", mint az ókorban; emberi „személyiségét" (servilis persona István I, 20) a ke­reszténység teljesen nem vonta kétségbe. Monogám házasságképességét nem tiltották oly kategorikusan, mint az ókorban, még ha nem is tekintették azt „szentségnek", azaz fel­bonthatatlanul törvényesnek. Eltűrték, hogy esetleg a maga külön házacskájában lakjon, noha az nem volt tulajdona, sok szolga pedig az antik rabszolgákhoz hasonlóan az úr házá-

Next

/
Oldalképek
Tartalom