Századok – 1981
TÖRTÉNETI IRODALOM - Conte; Francis: Christian Rakovski (1837-1941) Essai de biographie pohtique (Ism.: Jemnitz János) 1052/V
1054 TÖRTÉNETI IRODALOM 1054 Ez a rövid lexikonszerű összefoglaló azonban természetszerűen rendkívül semmitmondó, hiszen miközben az ukrajnai szovjet kormány élén állt, diplomáciai megbízatásokat is teljesített, jelen volt az oly fontos 1922-es genovai konferencián, megfordult Németországban - s általában ó' nemcsak hallgatag, semmitmondó tagja volt a diplomáciai delegációknak, hanem akinek nevét mindenütt .jegyezték", s véleményét még inkább, akár egyetértettek vele, akár nem. S ezt F. Conte valóban kitűnően dokumentálja. Ekkor még ő gondoskodott Ukrajna külpolitikai képviseletéről is, illetőleg ő maga vezetett Kijevben diplomáciai tárgyalásokat, s nemcsak belülről segítette a szovjethatalom ukrajnai megszilárdulását, hanem különféle tárgyalásokat vezetett ukrán politikai csoportosulásokkal is feszültségek levezetésére - vagy gazdasági hitelek szerzésére. S nem kevésbé fontosak az egyes köztársaságok autonómiáját érintő viták, amelyek 1921—23 között még Lenin életében kiéleződtek, amikor Rakovski szembekerült Sztálinnal (s tudvalévő, Sztálin centralizmusát Lenin is bírálta - míg Trockij hallgatott). F. Conte rendkívül körültekintően elemzi és mutatja be a szovjet-angol relációt Rakovski követi kinevezésének előestéjén. Azt, hogy liberális politikusok, illetőleg ismert liberális publicisták miként támadták Curzon konzervatív politikáját a kapcsolatok befagyasztásáért, s a baloldalon a Labour Party olyan rangos vezetői, mint Snowden a parlamentben, Henderson pedig Baldwin miniszterelnökhöz küldött levélben miként követelte az egész szovjet politika átértékelését, a kapuk megnyitását. Az ILP vezéralakjai és publicistái, H. N. Brailsford és E. Morei ezt még tüzesebben sürgették. S amikor Rakovski megérkezett, valóban nem is hanyagolta el ezeket a munkáspárti kapcsolatokat (ezt későbbi követ utóda, Majszkij is így tette), olyannyira nem, hogy a követ nem mulasztotta el, hogy a baloldali orgánumokban meg is szólaljon. Rakovski ezen kapcsolatairól Conte különösen körültekintően számol be. F. Conte ugyanilyen alaposan világítja meg, hogy még londoni követként Rakovski miként melegítette fel kapcsolatait francia politikusokkal - elsősorban baloldaliakkal, szocialistákkal -, hogy miután MacDonald kormánya idején a szovjet-angol diplomáciai kapcsolatokat legalizálták, ugyanez megtörténjen francia relációban is. S aligha véletlen, hogy ennek nagy lökést azután Herriot kormányrakerülése adott 1924-ben. Mindebben azonban Rakovski ténylegesen nagyon sokoldalú segítséget tudott nyújtani - amit Conte meggyőzően bizonyít. S éppen e bizonyítóanyag ismeretében válik érthetőbbé, hogy Rakovski párizsi követsége mennyire meg volt alapozva, s kapcsolatai miként válhattak ismét oly sokoldalúakká. Conte nem esik a hagiográfia hibájába. A könyvből kiderül, hogy az 1927-es pártviták idején Rakovski mikor volt „balosabb" Sztálinnál, hogy jóval régebbi és nemzetközibb horizontja ellenére mikor és milyen tekintetben sürgetett „rámenősebb" külpolitikai koncepciót — amikor Sztálin bizonyult megfontoltabbnak. Miként érdekesek azok az oldalak is, amelyek felvillantják, hogy 1934-ben a Szibériából visszatérő Rakovski miként kaphatott ismét alárendeltebb, de mégis magas miniszterhelyettesi megbízatást. S ez megint összefüggésben volt azzal, hogy Rakovski felmérte az 1933 után kirajzolódó új világhelyzetet, s azt nem úgy értékelte mint Trockij, hanem ténylegesen széles antifasiszta front kialakítását sürgette. „Reaktivizálása" azonban nem tartott soká, s az új konstruált perek egyik áldozata lett. A szerző kétségtelenül erősen rokonszenvezik hősével, s néhány periódusban, kérdésben Trockijhoz is közel áll. A munkát rendkívüli alapossága és részletes dokumentációja miatt azonban nem lehet említés nélkül hagyni. Magyar szempontból sajnáljuk, hogy a szerző nem említi a magyar kapcsolatokat, a Népszavába írt cikkeit s a Szabó Ervin- és a Károlyi-relációkat. Jemnitz János
