Századok – 1981

TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete (Ism.: Mérei Gyula) 1048/V

1050 TÖRTÉNETI IRODALOM 1050 azt óhajtották kifejezésre juttatni, hogy az - ó' értelmezésük szerinti - nemzet akaratából született alkotmányt hajlandók a büntetőjog szabályaival védelemben részesíteni, kívülről, erőszakkal a nemzetre rákényszerített „alkotmányt" nem. A „polgári" szó a hűtlenség fogalmának meghatározásáról és büntetéséről szóló fejezetben is előfordul - a szerző megállapítása szerint - mindkét esetben azzal a rejtett szándékkal, hogy nem csupán a nemesi alkotmányt, hanem az általuk óhajtott, létrehozandó, valóban polgári alkotmányt is már eleve védjék az új büntetőkódexben. Ugyanakkor a felségsértés és a hűtlenség fogalmának körülhatárolásával gondoskodni kívántak arról is, hogy a kódex ne tiltsa a liberális reformereknek a társadalmi viszonyok átalakítására irányuló terveit és működését. Védelmet óhajtottak nyújtani a hűtlenség fogalmának tartalmi meghatározásával az abszolutizmus és a központi hatalom, a kormányhatóságok önkénye, törvénysértései, alkotmányellenes cselekményei ellen. Tartalmilag ehhez a kérdéskörhöz tartozik Deáknak a főbenjáró bűnökről folytatott albizottsági vitában arra irányuló kísérlete is, hogy ezekben az országgyűlés, két országgyűlés között pedig az általa delegáltak közül a király jelölje ki a perbefogó és az ítélőszék bíráit. Egyéni és nemzeti szabadság, önrendelkezés kettőssége hatotta át a választmány liberális ellenzéki tagjainak gondolkodását — állapítja meg a szerző — akkor is, amikor azon a nézeten voltak, hogy a bírói hatalom teljes egészében a nemzetet illeti és így a nemzetet képviselő kormányszerveknek nincs joguk beavatkozni az igazságszolgátatásba. Deák különvéleményei egyelőre a bűntetőhatalom közvetett vagy közvetlen gyakorlása jogának útján kívánták - alacsonyra szabott cenzus alapján - egyenlő jogokban részesíteni Magyarország lakosságának eddig jog nélküli, minél nagyobb részét, és legalább ezen a területen iparkodván megtörni a kiváltságosok monopóliumát. A cenzuson alapuló — legalább elméleti — részvételi jogosultság az állam-hatalom gyakorlásában, az államigazgatásban a büntetőrendszerrel összefüggésben a polgári államokban már kezdettől fogva, amikor még a jogkiterjesztés eszköze volt, magában hordozta a jogszűkítés, jogfosztás tendenciáját is, amely a társadalmi viszonyok későbbi változásai, s a polgárságban emiatt keletkezett uralmi veszélyeztetettség érzése miatt mindinkább uralkodóvá lett. A mű szerzője amiatt irányítja rá olvasója figyelmét erre a folyamatra, hogy jobban érzékelhető legyen a magyar liberális köznemesség ama törekvése, hogy a még hatalmon levő feudális osztályok uralmának majdan a polgári renddel való felváltása érdekében a cenzus útján a politikai jogok gyakorlatában való részvételhez minél szélesebb rétegeket juttasson, és a nemzet részeivé tegye ezeket. Az adómennyiséghez kötöttséget pedig a jogszűkítés kényszerű, igazságtalan járulékos módjának tekintette. Éppen ebből az alapállásból következően, nemkülönben az érdekegyesítés politikájának egyik megnyilvánulásaként tört lándzsát az alacsony cenzus mellett, amelyben a még csak megteremtendő és a polgári viszonyokkal azonosított „közjó", „közállomány" megteremtésének eszközét remélte felfedezni. A liberálisok úgy látták, hogy az óhajtott új rend közvetlenül és távlatilag a társadalom többségének javát szolgálja majd, és emiatt nem láttak kockázatot a már hatalomra jutott polgárság államában bevezetetthez viszonyítva alacsonyra szabott 100 ft-os cenzusban. A cenzus kizárta ugyan az esküdtképességből a szolgákat, a napszámosokat, a munkásokat, de bekerülhettek volna az esküdtek közé a nem-nemes paraszti és iparűző középrétegek, a viszonylag jó jövedelmű értelmiségiek és ez Deákék különvéleményének liberálisan demokratikus vonása. Érthetően szembekerültek tehát az országos választmány többségével, amely a virilizmus elve alapján állt, és így a városi patríciusok és más, jelentős vagyonnal rendelkező, konzervatív felfogású nem-nemesek esküdtképessége mellett foglalt állást. A büntetőbíráskodásban az esküdtszék követelése többet jelentett annál, amit a különvélemény kimondott. Ha ugyanis - érvel a kötet szerzője - szélesítik a választásra jogosultak körét, a végrehajtó hatalom sem szorítható sokáig ennél szűkebb körre. Ha törvény szentesíti a városokban a kétlépcsős választási rendszert, ugyanilyen úton megvalósítható lesz a megye szerkezetének társadalmi átalakítása, jövőbeli joggyakorlatának megszervezése. A liberálisok egy emberként álltak ki a bírói függetlenség, a bíró személyi önállósága mellett, ebben látván a polgári átalakulás alapelvének érvényesülését az igazságszolgáltatásban. Ámde -hangsúlyozza a szerző - a nép nem adhat független bírákat az úrbériség megszüntetése előtt. 1840 és 1844 között erre azonban még csekély volt a remény. Az ellenzékiek kétféle kompromisszum útján kísérletezhettek ennek az ellentmondásnak a feloldásával: vagy engednek a teljes bírói függetlenség követelményéből, és a jobbágyságot is részesítik