Századok – 1980
Folyóiratszemle - Krempa I.: Kárpát-Ukrajna Csehszlovákiához csatolása 893/V
894 FOLYÓIRATSZEMLE A Truman-adminisztráció a frissen szervezett vezető pozíciót veszélyeztető erők ellen hozta létre a hidegháborús politikát. Mintegy két évtizeden keresztül, az USA történészei is helyeselték ezt a „védelmi" politikát. A szerző az amerikai politikai élet egy olyan csoportját vizsgálja, mely akkor és ott ellenezte ezt. A hidegháború ellen fellépő „haladóak" eszmerendszere a századforduló idejére nyúlik vissza, az idősebb Robert LaFollette és George W. Norris gondolataiból merít. Tiltakozás a monopóliumok hatalma, a kizsákmányolás, a faji elnyomás, az idegen beavatkozás ellen, röviden így foglalható össze a népuralom és a közjó talaján álló progresszisták programja. Nem voltak egyszerűen izolacionisták, az első vüágháború idején támogatták a wilsoni „győzelem nélküli béke" elképzelését, és harcoltak a háború gyors befejezéséért. Kezdetben még a Népszövetség eszméjét is helyeselték, csak azzal nem értettek egyet, hogy az USA a világ csendőreként saját erejét a status quo fenntartására fordítsa. A két világháború között is felléptek a beavatkozás minden fajtája ellen. A második világháború végére a progresszivizmus mint politikai mozgalom kifulladt, vezetőinek többsége lekerült a politikai porondról. Akik megmaradtak, kivétel nélkül a közép-nyugati államok republikánusaihoz tartoztak, ott ugyanis a mozgalmat a harmincas évek során is életben tartották a különféle „harmadik párti" törekvések. A szenátorok közül W. Langer, a képviselőknél W. F. Lemke, Usher L. Burdick, Merlin Hull és még néhány név jelentette a mozgalmat. A szerző az említett politikusok beszédei, cikkei, levelezése alapján nyújt alapos áttekintést a hidegháborús vezetést élesen bíráló, azzal szembeszálló tevékenységükről. A progresszisták hazai ügyekben általában a baloldallal szavaztak, tehát támadták a monopóliumokat, a faji és etnikai kisebbségek elnyomását, sőt ellenezték a háború utáni kommunistaellenes hisztériát is. Külpolitikában gyakorlatilag minden kérdésben a Truman-adminisztráció ellen szavaztak. Abból a felismerésből kiindulva, hogy az a rendszer, mely otthon kizsákmányoló, külföldön sem változik meg, ellenezték az expanziós politikát. A Truman-féle külpolitika egyetlen eredménye az lesz - hirdették -, hogy az USA-t a halódó európai kolonializmushoz láncolja. Az ENSZ-ről alkotott állásofglalásuk megoszlott, mert attól tartottak, hogy elődjéhez hasonlóan nem lesz képes egy új háború megakadályozására. „Az erőszak még mindig nyeregben van, és a pusztulás felé kergeti az emberiséget" - mondta Shipstead. Egyenlő jogokat követeltek az államoknak, területi nagyságuktól függetlenül, s emiatt ellenezték a Biztonsági Tanácsban meglevő vétójogot. Működése alatt támogatták az-UNRRA-t. A hidegháborús külpolitikát egészében elvetették, ellenvéleményük különösen a Görögországnak és Törökországnak nyújtandó gazdasági és katonai segítségnyújtás támadásában mutatkozott meg. Mit szólna az USA ahhoz, tette fel a kérdést Langer, ha a Szovjetunió fegyvert szállítana Kanadába és Mexikóba, hogy az amerikai befolyást csökkentse? A pénzügyi segélyről pedig ők is tudták, hogy a kormányoknak nyújtott kölcsön nem az ország lakosain segít. Hasonló okból szálltak szembe a Marshall-tervvel. Amíg puerto-ricóiak, indiánok és harlemi négerek vannak az országban, a segélyeket itthon is van mire fordítani. Bár kritikus szemmel figyelték a Szovjetunió külpolitikáját, nem hirdették, és nem is hitték azt, hogy a szovjet tevékenység veszélyezteti az amerikai biztonságot. A NATO tervekkel sem értettek egyet. „Nem csinálhatunk addig békét - mondta Burdick -, míg fegyverkezünk." Bár az erős politikai nyomás hatása alatt a koreai háborút megszavazták a haladók is, véleményük nem egyezett a hivatalos állásfoglalással. 1950 végén már nyíltan is felléptek a háború és az adófizető polgárok pénzéből hihetetlen módon megnövelt hadikiadások ellen. Az amerikai politikát különösen a harmadik világbeli kizsákmányoló, szabadságmozgalmakat elnyomó tevékenysége miatt bírálták. Nem láttak nemzetközi kommunista összeesküvést a helyi mozgalmakban. Bár távolról sem volt kommunista, Burdick mégis így nyilatkozott: „A kommunizmust nem lehet fegyverrel megállapítani, mint ahogy nem parancsolhatjuk a Földnek, hogy hagyja abba Nap körüli forgását." A progresszívek rámutattak arra, hogy az USA külpolitikája a harmadik világban következetesen az elnyomókat támogatja a szabadságért küzdők ellenében. Milyen alapon támogatjuk az elnyomót azzal szemben, aki demokráciát akar, mint mi - tették fel a kérdést a progresszisták. Felhívták a figyelmet arra, hogy mindez csak a profitra törekvő tőkések miatt van így, akik ki akarják zsákmányolni saját állampolgáraik mellett a gyarmatok népét is. Sorozatosan tiltakoztak a beavatkozások ellen, Kína, Indonézia, Puerto Rico, Guatemala esetében. Szinte profétikus módon óvták amerikát az indokínai háborúba való beavatkozástól. .Azzal járulunk-e hozzá a szabad világ kialakításához - tette fel a kérdést Burdick -, hogy csapatokat küldünk a szabadságért harcolók ellen? " Hiába hivatkoztak persze az alkotmány pontjaira, az élethez, a szabadsághoz való jogokra, minden ütközetüket elvesztették.
