Századok – 1980
Történeti irodalom - Pintér István: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt politikája a második világháború előestéjén (Ism.: Vida István) 874/V
875 TÖRTÉNETI IRODALOM pedig ez volt: „a fasizmus ellen, mindegy, hogy kivel". (77. L). A párttagság körében ugyanakkor voltak olyanok is - főként a kommunista Demény-frakcióhoz tartozók, ill. annak befolyása alatt állók akik nem helyeselték a polgári pártokkal való együttműködést, mert féltek attól, hogy a párt elveszti proletár jellegét. Pintér István munkájának fontos eredménye annak kimutatása, hogy Mónus népfronttal kapcsolatos koncepciója, különösen a népfront-politika magyarországi alkalmazásának lehetőségét tagadó álláspontja s a munkásosztály vezető szerepéről való lemondás, 1938-39-ben már távolról sem volt egyeduralkodó az SZDP vezető köreiben. A szerző idézi az Értesítő 1939 januári, valószínűleg Buchinger Manó által írt vezércikkét, amely leszögezi, hogy a fasizmus elleni harcban a „munkásosztály öntudatos és szervezett része, amely a szociáldemokrata mozgalom élén jár . . . vezető szerepet vállal". (114. L) Hozzátehetjük: Peyer Károly, a Szaktanács főtitkára már 1938 tavaszán ilyen értelemben foglalt állást. (Idézi: Dolgozók Lapja, 1938. április.) A szociáldemokrata népfront, ül. szövetségi politika kulcskérdése a másik munkáspárthoz, az illegális KMP-hez fűződő viszony kérdése volt. Bár nyíltan nem beszéltek róla, Peyerék azért jól tudták, hogy sikeres népfrontpolitikát folytatni a munkásegységfront létrehozása nélkül nem lehetséges. A szerző kimutatja, hogy noha a két munkáspárt kapcsolatában a háború előestéjén sem következett be jelentősebb változás, az SZDP felső vezetése részéről a korábbi merev kommunistaellenesség mégis valamelyest oldódni kezdett; a kommunisták tevékenységének bizonyos teret engedtek, jóllehet néhány hónapig nem léptek fel ellenük adminisztratív eszközökkel. Sok esetben azonban, ha akarták volna, sem tudták volna megakadályozni a kommunisták befolyásának növekedését A fővárosi szociáldemokrata ifjúsági szervezetek gyakorlatilag kommunista vezetés alá kerültek. Az Országos Ifjúsági Bizottság - amely az illegális KMP befolyása alatt állt - 1939 elejére már átfogta a fővárosi és a Budapest környéki pártszervezetekben működő 24 szociáldemokrata ifjúsági csoportot. A majd másfélezer ifjúszocialista közül 235-en pártcsoportbizalmiak, 47-en körzeti vezetők voltak; ők alkották a párt agitátorgárdájának gerincét; ők szervezték meg 1938 nyarán az első munkás-paraszt ifjúsági találkozót, jó kapcsolataik voltak a baloldali kerületi pártszervezetekkel és szakszervezetekkel. Budapesten a fővárosi és a kerületi szervek vezetőségébe is bekerültek kommunisták. Pintér István sokoldalúan ábrázolja, hogy a KMP - főként az OIB-n keresztül - milyen jelentős hatást gyakorolt az SZDP gyakorlati politikájára, milyen sokat tett az antifasiszta nemzeti összefogás elméleti és gyakorlati kérdéseinek tisztázása, a függetlenségi és népfront mozgalom kibontakoztatása érdekében, s hogyan próbálta az SZDP felső vezetését агта ösztönözni, hogy defenzív taktika helyett menjen át támadásba, s a dolgozó tömegek mozgósításával vegye fel a harcot a német behatolás és a nyilas veszély ellen. Pintér István gondosan figyelemmel kíséri, hogy miként alakult az SZDP viszonya az ellenzéki pártokkal és csoportokkal, mindenekelőtt a Kisgazdapárttal és az ún. konzervatív ellenzékkel. Részletesen elemzi a pártnak a Kisgazdapárt, a Bethlen-csoport, a NEP-ből kilépett képviselők, az ún. disszidensek részvételével 1939 januárjában alakult „szövetkezett keresztény ellenzék függetlenségi blokkja" hangzatos nevű parlamenti pártszövetséggel kapcsolatos politikáját, s a Magyar Nemzet kezdeményezésére a nemzeti összefogás problematikájáról kibontakozó sajtóvitát. Az SZDP helyesen járt el, amikor támogatásáról biztosította a Kisgazdapárt és a konzervatív ellenzék németellenes összefogási kísérletét, hiszen az ország függetlenségét csak a legszélesebb nemzeti összefogással lehetett volna megvédeni, s egy ilyen politikai szövetség súlyát, politikai hatékonyságát nagymértékben növelte volna, ha abban a finánctőke és az arisztokrácia leggazdagabb, legbefolyásosabb, fontos hatalmi pozíciókat kézben tartó csoportjai is képviseltetik magukat. Ugyanakkor jogos a szerző kritikája: az SZDP-nek „a támogatással egyidejűleg mindenképpen kísérleteket kellett volna tenni tőlük független, önálló antifasiszta politika kibontakoztatására". Kevéssé valószínű azonban, hogy a polgári ellenzék politikája ellentmondásosságának nyílt bírálata, amint azt a szerző megkívánja, elősegítette volna az SZDP, a Kisgazdapárt és a konzervatív ellenzék közötti „párbeszéd" és a kölcsönös bizalom kialakulását. (107. 1.) A szerző szerint „a kongresszus előtti megnyilatkozásokból és Peyer kongresszusi beszédéből és fogadtatásából is arra lehet következtetni, hogy a pártvezetőség, sőt a párttagság nagyobbik része is a függetlenségi ellenzék uszályába került". Az SZDP politikai nehézségei s fenntartásai valójában inkább abból adódtak, hogy a másik oldal a szociáldemokráciával való együttműködést feltételekhez kötötte, s nem volt hajlandó az SZDP-t egyenrangú partnernek elismerni, A polgári ellenzék politikájának és taktikájának bemutatása néhány ponton nem elég árnyalt és pontos. Menti a szerzőt, hogy sem a Kisgazdapárt, sem a konzervatív ellenzék története nincs feldolgozva. Mégis érdemes lett volna figyelembe venni, hogy Eckhardt és a Kisgazdapárt 1938-ra már lényeges fejlődésen ment át: az SZDP felé való tájékozódás, a pártközi tárgyalások megindulása, bizonyos - nagyon korlátozott - együttműködés, pozitívan értékelhető jelenség a Kisgazdapárt politikájában. Az SZDP ugyanakkor teljes joggal utasította vissza 1938 nyarán azon jellemző kísérletet, hogy a marxizmusról való lemondást tegye a szorosabb együttműködés feltételévé. A Kisgazdapárt felső vezetése az angol orientációjú nagytőkés, nagybirtokos csoportokkal is jó kapcsolatot épített ki a
