Századok – 1980
Történeti irodalom - Fried István: A délszláv népköltészet recepciója a magyar irodalomba Kazinczytól Jókaiig (Ism.: Niederhauser Emil) 865/V
865 TÖRTÉNETI IRODALOM Imreh István történetírói munkássága nem egyszerűen szakírói tevékenység. Egészében véve akár közvetlenül is tudatformálásra szánt munka. A sepsibodoki szociográfiától indult pálya íve végül is a kiindulópont fölé tér vissza: az óhatatlanul, akaratunkon kívül velünk élő történelemtől a megismert és tudatosan vállalt történelemig, az őrzéstől az értékőrzésig. Tudományos művének értékét egyben annak „tudományontúli" értéke is adja. Trócsányi Zsolt FRIED ISTVÁN: A DÉLSZLÁV NÉPKÖLTÉSZET RECEPCIÓJA A MAGYAR IRODALOMBAN KAZINCZYTÓL JÓKAIIG. (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979. 355 I.) Fried István disszertációját az irodalomtörténészek nyilván kellőképpen értékelik, mind széles kprű, koncepciózus áttekintései, nagy távlatai, mind ugyanakkor a legapróbb részletekre is felfigyelő érzékenysége okán. A történész olvasó is kellőképpen méltányolhatja egymást váltogatóan hol szintetikusan mérlegelő, hol analitikusan boncolgató fejezeteit. A magyar felvilágosodás korától a népinemzeti klasszicizmusig és még azon is valamelyest túl, Jókai személyéig kíséri nyomon, hogyan figyelt fel a magyar irodalom Kazinczy nyomán (aki maga is fordít délszláv történeti éneket) a délszláv népköltészetre, és milyen tanulságokat vont le belőle. Igen figyelemre méltó a szerzőnek az a megállapítása, hogy a délszláv, elsősorban a szerb irodalmi fejlődésben a népköltészet előbb vált ismertté, és utána vontak le belőle elméleti következtetéseket, míg a magyar irodalomban a népi költészet jelentőségére, a nemzeti fejlődésben játszott szerepére már akkor felfigyeltek a költők és teoretikusok, éspedig éppen a (jórészt Vitkovics Mihály révén) megismert szerb népköltészet alapján, mielőtt a magyar népköltészetet érdemben megismerték volna. Jó néhány egyéb megállapítása is van a szerzőnek, amely bizonyára gazdagítja a magyar irodalom történetének megismerését, éppen a felvilágosodás és a romantika korszakában. Gondolunk itt többek között finom elemzéseire a délszláv népköltészet egyes magyar fordításairól, a formák hatásáról a „szerbus manír" divatjában, vagy pl. Jókai délszláv tárgyú munkáinak értő bemutatására. A történész olvasó azonban nem egyszerűen egy rokon szakma újabb jól sikerült munkáját üdvözölheti ebben a könyvben. Fried István kutatási eredményei ugyanis túlmutatnak az irodalomtörténeten. Általánosabb történelmi jelenségekről van szó könyvében. A táigyalt korszak lényegében véve a polgári nemzettéválás korszaka, a nemzeti megújulásé, amelyben a kultúrának minden keleteurópai népnél igen jelentős szerepe jutott. A magyar és a délszláv esetben ez a korszak időben is nagyjából egybeesik, s minthogy jórészt azonos politikai keretek közt is zajlott le, a kölcsönhatások is természetesek. Ismertek is voltak jórészt, csak éppen mindkét oldalon általában a másik népre tett hatást emelte ki az eddigi kutatás. Fried István egy igen konkrét példán mutatta ki, mennyire a kölcsönhatás a lényeges, milyen kevés eredményre lehet jutni, ha pusztán a hatáskutatás áll az érdeklődés előterében. Ennek a munkának a nagy előnye és eredménye éppen az, hogy a kölcsönhatást, a kölcsönösséget dokumentálja. Másik érdemleges vonatkozása a történész számára, hogy a korabeli soknemzetiségű Magyarországon belüli, népek közötti kapcsolatok egyik pozitív formáját ábrázolja, s a benne rejlő közös magyarországi együvétartozás akkor még élő „hungarus"-tudatát. És azt is, milyen sokan voltak akkor a magyar szellemi élet vezetői közül, akik őszintén lelkesedtek ezekért a kapcsolatokért, lelkesedtek a nemzetiségek kulturális fejlődéséért, és tettek is ezért valamit. Fried István a múlt szazadi hazai tarsadalmi gondolkodás és szellemi élet egészében, összefüggéseiben eddig kevéssé vizsgált történetéhez nyújt fontos és hiteles adalékot könyvével. Ezért tartjuk lényegesnek, hogy történész részről megelégedéssel nyugtázzuk megjelenését. Niederhauser Emil
