Századok – 1980
Tanulmányok - Péter Katalin: Az erdélyi társadalom élete a 17. század első felében 575/IV
592 PÉTER KATALIN szerint az örményesi és a kővári uradalomban sem többen. Eszerint 1640 körül három, egymástól meglehetősen távol fekvő és eltérő gazdasági adottságokkal rendelkező fejedelmi birtok összesen 118 településén mindössze két iskola van. Nincs okunk feltételezni, hogy másutt másként lett volna. Az írni, olvasni nem tudó jobbágyok egyetlen kapcsolata az elméleti műveltséggel a falu papja, már tudniillik ott, ahol van ilyen. Mert települések hosszú sora él templom és lelkész nélkül. Arányokat e tekintetben nehéz lenne számolni, még csak megbecsülni is lehetetlen. Mutálják a három példaeset feltűen eltérő viszonyai. A különbségeket fokozza az a körülmény, hogy magának a papságnak a műveltségi állapota sem azonos. A három „bevett" vallásnál persze nincsenek lényeges különbségek; csak az egyéni adottságok: szorgalom vagy érdektelenség befolyásolhatja a reformátusok, lutheránusok és katolikusok egyaránt külföldi egyetemen szerzett tudásszintjét. Itthoni iskolában egyik felekezet teológusai sem tudják lezárni a tanulmányaikat. Rendszerint Németországba, Hollandiába, vagy Angliába mennek. A görögkeletieknél hasonló a helyzet: itthon ők sem tanulhatnak. Óriási hátrányuk viszont, hogy csak a század közepén támad egyetemük, az is az erdélyieknek hozzáférhetetlen Kijevben; szervezett felsőfokú képzést ilyen módon nem kaphatnak külföldön sem. Kolostori iskoláik inkább a középkori keleti misztikát közvetítik, mint a rendszeres tudást. A többieknél kedvezőtlenebb helyzetbe mégsem elsősorban ismereteik hiányosságai miatt kerülnek, hanem tanulásuk körülményei okán. .Hiányzik az életükből az a miénknél magasabb fejlettségű társadalomban eltöltött néhány év, amit a nyugati teológiák garantálnak; a különböző fakultásokon tanuló eltérő érdeklődésűek együttlétéből származó pezsgő légkör; és kétségtelenül a rendszeres tanulással kialakuló szellemi önfegyelem is. Mindez azonban csak azokra a görögkeleti papokra vonatkozik, akik legalább kolostori iskolába jártak. Jó részüket ugyanis, hiszen a tudásnak nem tulajdonítanak jelentőséget, minden tanulás nélkül pappá szentelik. Csupán feltételezés persze, hogy ezeknél a tanulatlan papoknál a külföldi egyetemekről visszakerült lelkészek a híveiknek lényegesen magasabb rendű szellemi táplálékot nyújtanak. A népi vallásosság 17. századi állapotát nem ismerjük; nem tudjuk, a legmagasabb iskolát járt értelmiségiek hogyan teremtenek kapcsolatot gyülekezetük írástudatlan tagjaival. De hogy megtették, annak élő bizonyságai a városi kollégiumokba özönlő jobbágyfiatalok, akik száma Apáczai szerint „oly nagy, hogy az iskolák összes tanulóházait, szószékeit és padjait bőven megtöltik", a „nemes szülék fiai"-t onnan majdhogynem kiszorítva.2 3 Tulajdonképpen rejtéllyel kerültünk szembe: a jobbágyok végtelen tanulási vágya szinte érthetetlen. A nagy pedagógus azt állítja, hogy akik „inkább teherhordásra és szántásra születtek", azért „menekülnek" az iskolába, mert „különben örökös jobbágyi állapotban vagy rendkívül nagy szegénységben kellene folytonosan szolgálniok". Valóban: Erdélyben Bethlen Gábor által megerősített törvény biztosítja a jobbágyok fiainak tanulási lehetőségét, a papok mindenütt érvényes személyes szabadságát pedig a fejedelem 1629-ben a református egyháziak utódaira is érvényes nemességgel egészíti ki. Mégis meghökkentő: miközben már szinte stílusfordulattá vált nálunk a tanulásra való restség 23 Az iskolák igen nagy szükségességéről. Erdély öröksége. Cs. Szabó László közreműködésével szerk. Makkai László V. Bp., é. n. 261. o.
