Századok – 1980

Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV

536 ZIMÀNYI VERA A növekvő robotszolgáltatás mellett a jobbágytelkek után hagyományos mennyiségű (rendszerint egy egész telek után évi 1 forint) földesúri cenzust, kisebb mennyiségű, különféle terményjáradékot (az ún. „ajándékot", muneráliát), valamint egyházi tizedet kellett adniuk a jobbágyoknak. Ez utóbbit vagy a kamara, vagy a földesúr bérelte és szedte be. A hódoltság területén a törököknek fizetett adó igen sokféle szolgáltatásból tevődött össze, és egészében nagyobb terhet jelentett az elfoglalt területek lakosságának, mint a magyarországi, azonkívül a század végére sokfelé jelentősen megnövekedett. Az úrbéri kötelezettségek mellett közmunkát is kellett teljesíteniük a jobbágyoknak, amelyért 1553-ban még napszámbér járt volna. Ennek az egész rendszernek azonban igen rossz volt a hatásfoka, részben a munkára megjelent jobbágyokat — szervezetlenség miatt — nem tudták megfelelően foglalkoztatni, részben be sem hajtották a munkát, vagy azt nem a kijelölt célra fordították. A közmunka lényegesen nagyobb terhet jelentett a jobbágyságnak, mint amekkora tényleges haszon származott belőle. Az állami adó csak a tizenöt éves háború alatt emelkedett meg ugrásszerűen, ugyanakkor viszont a porták száma zuhanásszerűen csökkent, a pénz értéke (nemesfémtartalma) pedig erősen süllyedt. így nemcsak egyre kisebb összegű, hanem egyre kevesebb értékű adópénz gyűlt össze. A jobbágyok pénzkötelezettségeinek a viszonylagos csökkenését mutatják az alábbi adatok: míg a 15. század második felében a Mátyás király által évenként beszedett 1 forintnyi adó előteremtéséhez a jobbágyoknak mintegy 5—7 mérő búzát, vagy 1 1/2 — 2 akó bort, vagy 1/4 — 1/3 ökröt kellett eladniuk, ugyanakkor 1 forint megszerzéséhez 1520—1540 körül már csak 1 mérő búza, 1 akó bor, 1/5 ökör, a 16. század végén pedig csak egy negyed mérő búza, vagy egyhatod akó bor, vagy egytized-egytizenketted ökör eladása volt szükséges. Tehát mind a készpénzben fizetett földesúri cenzust, mind pedig az állami adót sokkal könnyebben viselte el a jobbágyság, mint Mátyás korában. A 16. század folyamán így alapvonásaiban kialakult az örökös jobbágyság rendszere, noha annak még nem a legmerevebb formája. A rendszer egyik legjellegzetesebb kísérője, a robotoltatás is csak a század második felében és az országnak korántsem minden részén vált nagymértékűvé. Fel kell azonban tennünk a kérdést, vajon az országban élő jobbágylakosság mekkora hányada élt az „örökös jobbágyság" klasszikusnak mondható formái között? A török által elfoglalt területeken a nemesség elmenekülése következtében — ha igyekeztek is jobbágyaiktól adót szedni — nem kerülhetett sor sem a nemesi allodiumok, sem pedig az „örökös jobbágyság" rendszerének a kiépítésére. Megőrizték szabad költözési jogukat és kedvezőbb szolgáltatásaikat a mezővárosok egyik csoportjában lakó jobbágyok is, még a királyi Magyarország területén is. Nem voltak alávetve e szigorú kötöttségeknek a vlach pásztorelemek és az újonnan betelepülő rácok sem. Erdélyben ugyan a korábban szabad közszékelyeket 1562-ben süllyesztették jobbágysorba, és rendelték alá a magyar nemesekkel egyenrangúvá tett székely főembereknek és lófőknek. Elvesztette a székelység azt az ősi privilégiumát is, hogy a székely birtok még főbenjáró esetekben sem szállt a királyra. Mindezeknek ellenére, a gazdasági fejlődés elmaradottabb volta miatt, a székelyeknél sem alakultak ki a magyarországi „örökös jobbágyság" rendszeréhez hasonló szigorú megkötöttségek.