Századok – 1980

Folyóiratszemle - Haupts Leo: A liberális kormányzat Poroszországban az „Új Éra” időszakában. A porosz konstitucionalizmus történetéhez 157/I

FOL\ ÓIRATSZEMLE 157 LEO HAUPTS: A LIBERÁLIS KORMÁNYZAT POROSZORSZÁGBAN AZ „ÚJ ÉRA" IDŐSZAKÁBAN. A POROSZ KONSTITUCIONALIZMUS TÖRTÉNETÉHEZ Bár az „Új Érá"-nak nevezett időszak megismerése elengedhetetlen a bismarcki politikai szisztéma kialakulásának és lényegének megértéséhez, az eddigi kutatás meglepően kevés figyelmet szentelt a német történelem 1858-62 közötti periódusának vizsgálatára. Pedig a liberális tendenciákat felvillantó kísérlet s az annak bukásához vezető körülmények tanulmányozása a német egységmozgalom egészének alakulását befolyásoló részletek s alapmozzanatok jelentőségét és természetét tisztázhatja. Ismeretes, hogy a súlyosan beteg porosz király, IV. Frigyes Vilmos 1858-ban visszavonult az aktív politikai tevékenységtől, s Vilmos főherceg régensi kinevezése lehetőséget kínált az 50-es évek konzervatív kormányzási rendszerének megváltoztatására. A trónörökös egyértelműen elutasította apja javaslatát az alkotmány felfüggesztésére, mint ahogy elhatárolta magát a fennálló viszonyok további fennmaradását javasoló tanácsoktól is. Nem értett egyet Bismarck 185l-es programadó megállapításával, mely szerint az alkotmány semmiben sem köti az uralkodó kezét, hanem olyan „edényt" jelent, amelyet a mindenkori kormányzó politikusok töltenek meg tartalommal. Már 1854-ben nyíltan szembefordult apja mereven reakciós politikájával, s a Wochenblatt с. lap körül tömörülő reform-konzervatívok véleményét osztva figyelmeztetett arra, hogy az abszolutista kormányzás forradalomhoz vezethet. A jelzett veszélyek megelőzése érdekében olyan rugalmas politikát szorgalmazott, amely egyrészt megőrzi a korona hatalmát, de az alkotmány adott keretei között maradva bizonyos befolyást biztosít az együttműködésre kész mérsékelt liberális erőknek is. Fejtegetései sokban emlékeztettek a porosz konzervativizmus egyik vezető teoretikusának, Julius Stahlnak felfogására: a fennálló társadalmi viszonyok alapvonásait megőrző, a legitimizmus elvére alapozott újításokkal megelőzni a forradalmat. Koncepciójukat ugyanakkor megkülönböztette egymástól a hercegnek az a meggyőződése, hogy Poroszország belső stabilitását és nagyhatalmi helyzetét csak a liberális erőknek a hatalomba való bevonása s az egyensúlyhelyzetre alapozott alkotmányos államberendezkedés biztosíthatja. S bár november 8-i kormányprogramja tartózkodott liberális elvek meghirdetésétől, s az ország érdekeit az „egészséges, erős konzervatív alapok" megerősítésében jelölte meg, a porosz liberálisok 1858-tól megjelenő lapja, a „Preussische Jahrbücher" az eseményt az alkotmány tökéletes győzelmeként, a polgári szabadság megerősítéseként ünnepelte. Hasonlóképpen értékeli a változást a szerző is, s annak jelentőségét — némi túlzással - a reformmozgalmak 1806 utáni megindulásához, ill. az egyesült Landtag 1847-es összehívásához hasonlítja. Haupts hangsúlyozza, hogy a fordulat korántsem jelentette a népszuverenitás elismerését, hanem olyan ellentmondásos egyensúlyi helyzet kialakulásához vezetett, amelyben az ellentétek esetleges kiéleződése esetén a király alkotmányos jogokkal rendelkezett az országgyűlés feloszlatásához, míg utóbbinak egyetlen fegyvere az adómegszavazás megtagadása volt. A parlament említett manőverezési lehetőségét kívánta megszüntetni már a konzervatívok egyik vezető politikusa, Gerlach 1830-es, valamint Bismarck 185 3-as javaslata, mely a régi költségvetés érvényességét mindaddig fenn kívánta tartani, amíg az új megállapítására sor nem kerül. (Erre az elvre hivatkozva gyakorolta hatalmát az „Uj Érá"-t 1862. szeptember 9-én felváltó konzervatív Hohenlohe-kabinet.) Az egykorú politikusok a kormányváltozást követő első hónapokban azonban egységesen reménykedtek abban, hogy az uralkodó és a kamarák közötti konfliktust a korona és a liberális polgárság érdektalálkozása — amely elsősorban a külpolitikai kérdésekben nyilvánult meg — tartósan áthidalhatja. Biztatóan alakultak az indulás feltételei is: a minisztérium hajlandósága az alkotmány alapján kormányozni, a liberális polgárság mérsékelt magatartása, a konzervatív tábor széthullása. Hamarosan jelentkeztek azonban a polarizálódás jelei, s előtérbe kerültek azok az ellentétek, melyeknek fő hordozója a liberális többségű képviselőház, a rendi-konzervatív jellegű első kamara, valamint a konzervatív tábor befolyása alatt álló király voltak. Már 1859-ben megindult a Gerlach fivérek, Manteultel és Alvensleben átfogó offenzívája az uralkodó s a liberális irányzat szembeállítására, amelynek részleges sikereit többek között a miniszteri ellenjegyzéstől mentes katonai irányítás lehetővé tétele, a hadügyi reform vitájába a régens magatartásának megmerevedése, valamint a hadügyminiszter Bonin leváltása, s a konzervatív Roon kinevezése jelentette. A konzervatív ellen-