Századok – 1980

Beszámoló - Berend T. Iván: A történettudomány társadalmi hasznossága 110/I

BESZÁMOLÓ 111 A kérdés a történelem esetében mégsem ilyen egyszerű. S nem is csak azért, mert gyakoribbak az átértékelődések. Ugyanazt a történelmi matériát módszertani fejlődés, ismereti gazdagodás nélkül is másként értelmezik az egymásra következő korszakok. A feszítő elégedetlenség és átalakulás korában megvetett megalkuvókká, vagy legfeljebb vállonveregetett igyekvőkké törpülnek a fontolva haladó reformerek. Ugyanők csodált példaképpé magasztosulnak a konszolidált evolúció korszakában élő generációk szemében. Utóbbiak ugyanis talán némi tisztelettel, de mindenképpen idegenkedve, esetleg megvetéssel fordulnak el a forradalmi felforgatók kalandokba sodró példáitól. Nyilván sokan izgatottan olvasták Eötvös József életének utolsó hónapjaiban írott, s a Történelmi Szemlében legutóbb közzé tett naplórészleteit. Figyeljünk csak a következő, 1870 augusztusából származó naplóbejegyzés gondolatára: a nemzet helyzete „... tőlünk azt kívánja, hogy a politikai haladást egy időre elnapoljuk, és minden törekvéseinket az ország anyagi és szellemi kifejlődésére központosítsuk". (Történelmi Szemle. 1978. 2. sz. 373.) Vajon ugyanaz az elfogadás, vagy elvetés, ugyanaz a megértés vagy vitázó inger lehetett a történész reagálása ugyanezen sorokra, mondjuk 1946-ban vagy 1976-ban? Pedig mindössze három évtized csak a különbség a két időpont között. De hasonlóan tapasztalhatjuk, hogy felfelé ívelő korok generációi megalapozott önbizalommal érzékelik, hogy a történelem nekik dolgozik, és felfedezik a történeti szükségszerűséget és törvényt. Hanyatló korszakok képviselői ezzel szemben elveszítik hitüket a történelemben, és felfedezik a véletlen mindent meghatározó szerepét. Ha viszont minden generáció újrateremtheti történelemről alkotott képét, akkor szabad-e társadalmi hasznosságra törekedni a történésznek? Akkor nem megnyugtatóbb a szolid tényfeltárás, az oksági összefüggések bemutatása, az ítélkezéstől való tartózkodás s a hasznosságra törekvés udvarias átengedése a társadalomtudományok jelenre orientált ágazatainak? Mély meggyőződésem, amit a továbbiakban bizonyítani szeretnék, hogy nem így van! A történetkutatás, ha nem mond le arról az igényről, hogy tudomány legyen, a társadalmi hasznosságról sem mondhat le. De hát — s ez a másik megkerülhetetlen kérdés — miféle hasznosságról beszélhetünk egyáltalán a történelem esetében? Az értelmező szótár szerint hasznos, ami anyagi, szellemi, illetve erkölcsi téren hasznot hajt. Melyik várható a történetkutatástól és oktatástól? Erkölcsi remélhetőleg. Szellemi talán. Anyagi — aligha? A történelem szellemi és erkölcsi hasznáról — s ezzel már témánk kellős közepéhez érkeztünk — igen sokat lehetne beszélni. Az ismeretek gyarapodásának, az emlékezet gazdagodásának haszna, akár egyénről, akár társadalomról legyen is szó, önmagától értetődő, amiről e keretek között felesleges lenne beszélni. A történelemnek ugyancsak nyilvánvaló haszna, hogy szórakoztat. Márpedig a történelem feltétlenül szórakoztat (ha az átélőt ritkábban is, a kutatót legalábbis többnyire). A szórakoztatás hasznát azonban az olvasón és a tanulón kell lemérnünk. Őket viszont, valljuk be, korántsem mindig sikerül szórakoztatnunk. Néha a témaválasztás dohossága, nemegyszer a stílus szakszerű szürkesége állít akadályt. Esetenként pedig egyszerűen a kutató vagy oktató egyénisége unalmas. Jaj az olvasónak vagy a hallgatónak — de a történelemnek is —, ha összejön a találkozó, és a dohot árasztó témát szürke szakszerűséggel, unalmas ember fejti ki. Mindannyian végigéltük már szakmánk megaláztatásának ilyen kínos perceit.