Századok – 1979
Folyóiratszemle - Ioffe G. Z.: Krah rosszijszkoj monarhijszkoj kontrrevoljucii (Ism.: Dolmányos István) 916/V
916 TÖRTÉNETI IRODALOM G, Z. IOFFE: KRAH ROSSZIJKSZKOJ MONARHIJSZKOJ KONTREVOUUCII Otv. red. 1.1. Mine. Moszkva 1977. 320 1. AZ OROSZ MONARCHISTA ELLENFORRADALOM CSŐDJE A polgári forradalmak egyik legizgalmasabb kérdése volt a monarchia szerepe. Évszázadok óta nemzedékek sora összpontosította elkeseredett küzdelmét az angol Károlyról, a francia „Templomos Lajosról” és szerencsésebb társaik sorsáról folyó viták köré. A régi sémákban gondolkozó polgári történészek az Októberi Forradalom történetében is azt a szemléletet igyekeznek erőszakosan érvényesíteni, mintha az egykori cárnak, II. Miklósnak e küzdelemben személyesen szintén ugyanilyen központi, ugyanilyen látványos szerep jutott volna. Polgári oldalról napjainkban is folyik a szenzációhajhászás az orosz uralkodócsalád körül. A lényegről, magáról a forradalmi folyamatról és ennek a forradalomnak teljesen új, soha nem látott jellegzetességeiről akarják elterelni a figyelmet. Genrik Zinovjevics Ioffe könyvének első nagy érdeme, hogy túlzások nélkül, tényleges történeti folyamatában, reális jelentőségüknek megfelelően kíséri nyomon a megdöntött uralkodó Október utáni viselt dolgait. Távol áll tőle, hogy lekicsinyelje az uralkodó család politikai energiáját, de érzékelteti, hogy 1917 őszén, 1918 fordulóján Miklós nem rendelkezett ugyanazzal az aktivitással, amivel a régi hírhedt uralkodók léphettek fel a másminőségu forradalmak első hónapjaiban. Romanov Miklós személyes sorsának bizonyos félresodródásáról, némely periférikusságot mutató körülményről főleg annak kapcsán győződhetünk meg, ahogy a szerző megcáfolja a bolsevikok vérengző természetéről szóló rágalmakat. A könyv új adatokat tartalmaz arról, hogy a szovjet kormány nem óhajtotta bírósági eljárás nélkül súlyos büntetéssel sújtani Miklóst, sőt hosszú hónapokon át az anarchisták követelődzése ellenére egyelőre még a bírósági folyamatot sem indította meg. Ez a halasztás egyáltalán nem azért történt, amiért például a nagy francia forradalomban hosszú ideig folyt a monarchia „szelidítése”. A bolsevikok ugyanis a világtörténelem egyetlen következetes antimonarchista áramlatát alkották (ebben még a legkiemelkedőbb jakobinusoktól is különböztek), amely a szocialista társadalomátalakító munka megindítása közben azonnal és maradéktalanul - ahogy ez korábban sehol sem történt — már kitakarították az államéletből a monarchizmus maradványait. Ioffe művének tekintélyes részében azt magyarázza meg sok levéltári és ritka hírlaptári anyaggal, a rendelkezésre álló nemzetközi irodalom kritikai áttekintése közepette, hogy miért maradhatott későbbre Romanov Miklós ügyének népbírósági rendezése, s miért fordulhattak mégis úgy az események, hogy a szovjet kormány előzetes elképzelései ellenére még 1918-ban sor került, éspedig bírósági tárgyalás nélkül, a volt cár kivégzésére. A polgári történetírás kedvenc vesszőparipái közé tartozik az az érvelés is, hogy Október ellenlábasai nem kívánták visszaállítani a monarchiát, s ezért szerintük különösen indokolatlan volt a fellépés a Romanovokkal szemben. Ioffe az ellenforradalom kibontakozásában és annak mind nyíltabban monarchista ideológiájú katonai támadásában jelöli meg helyesen az események módosulásának okát. Egészen Februárig visszanyúlóan teljes körképet ad a szélsőjobboldali irányzatok szervezkedéséről. Figyelmét a külföld sem kerüli el, ahol még több újat tud nyújtani. Az Októberi Felkelés utáni időszakban a polgári véleményekkel vitázva bebizonyítja a monarchista csoportok közeledését, összefogását. Mindennek tetőzéseként feltárja a Pétervártól Szibériáig terjedő tavaszi monarchista összeesküvést. Ez irányította a fehér csapatokat Jekatyerinburg alá és magába a városba, amiért megelőzésként, nehogy a reakció tényleg megkaparinthassa egészen aktív tényezőként Miklósban a maga vezérét, szükségessé vált júliusban az ott őrzött volt uralkodó váratlan, helybeli döntés alapján történt kivégzése. A Romano vök fogságát a vasúttól távol eső Tobolszkban, majd a jekatyerinburgi hetek történetét a burzsoá historiográfia összekuszálta. Az ottani polgárháború gyors kavargása, drámai változásai tovább nehezítették Ioffe munkáját. Az objektív nehézségek utóbbi csoportjába tartozik az a különös történet, hogy Lenin bizalmi embere, a rendkívüli teljhatalommal felruházott Jakovlev, az ellenforradalmi bomlás gyanakvást terjesztő közegében gyanússá vált a helyi szovjet szervek előtt, s ő meg másokra gyanakodva kezdte ide-oda utaztatni vonaton Romanov Miklóst. Ioffe rendet teremt az emlékezések és feljegyzések tömkelegében és összegzi a forradalmat védeni akaró erők egymásra
