Századok – 1979
Történeti irodalom - Szmirnov A. Sz.: Bolseviki i kresztyansztvo v Oktyabrszkoj Revoljucii (Ism.: Menyhárt Lajos) 914/V
914 TÖRTÉNETI IRODALOM amelyek a burzsoázia javára tolódtak el?’ (332. old.) Ez a megállapítás valóban igen világossá teszi a Bismarck idejében végbement belsó' társadalmi változás lényegét. A Seeber -kollektíva munkájának számos igen érdekes elemzésével sajnos nem foglalkozhatunk, ezért röviden csak két problémát vethetünk fel. Az egyik a német munkásmozgalom problémája. Ezzel kapcsolatban megemlíthetjük, hogy Bismarck szinte görcsös ragaszkodása a munkásmozgalom elfojtásához, amely eszközeiben már az újonnan trónra került II. Vilmos császárnak elfogadhatatlannak tűnt, igen részletes ábrázolásban részesült. Különös érdeme a munkának, hogy az 1889. évi tavaszi nagy bányászsztrájkot s politikai kihatásait, valamint az 1890. évi február 20-i birodalmi gyűlési választásokat, a szociáldemokrata párt óriási politikai győzelmét, ugyancsak részletesen ismerteti. Ezzel érthetőbbé válnak a „bonapartizmusból” az imperializmusba forduló német társadalom belső mozgató erői. E problémák tisztázása nélkül alig lehetne megérteni a junker-burzsoá szövetség felbomlásának egyes mozzanatait, s ezen belül Bismarck és II. Vilmos ellentéteinek kibontakozását. A szerzők helyesen hangsúlyozzák, hogy itt a személyi ellentéteken túl, mélyebb társadalmi folyamatok megnyilvánulásairól van szó, amelyben Bismarck a túlélt „bonapartista kartellpolitikát” képviseli, az új császár a burzsoá érdekektől fűtött és a katonai körök által támogatott erősödő hódító politikát. Ez valóban így volt, s ennek kifejtése igen hasznos a továbbiak megértése szempontjából. Ezen a ponton merül fel egy probléma, amellyel a mű - sajnálatos módon - nem foglalkozik. A probléma az újabb polgári történetírásban, mint Bismarck és a német történelem egyik nagy tragédiája szerepel, s abban áll, hogy a kancellár leváltása II. Vilmos által súlyos hiba volt, mert ezután indult meg a német hódító politika nekirohanása a szakadéknak. E problémának, ha nem is ebben a formában, van bizonyos magva, amely felett nem szabad a marxista történetírásnak elsiklania. Abban teljesen igaza van a Seeber-csoport monográfiájának, hogy a Bismarck-II. Vilmos ellentét nem személyek harca, hanem a társadalom mélyéből fölbukkanó erőké. Hogy ebben a küzdelemben a burzsoá és bizonyos szociális érdekeket képviselő erőt II. Vilmos testesíti meg - a hódító katonai törekvések messzemenő figyelembevétele mellett - ez távolról sem jelenti azt, hogy ezzel a fejlődés pozitívabb formáit képviseli, mint Bismarck. Az igaz ugyan, hogy a Bismarck-féle „bonapartista” érdek-kartell alól az új burzsoá-imperialista erők térhódítása miatt kicsúszott a talaj, de azt nem jelenti, hogy éppen az általa képviselt sajátos politikai realizmusnak nem volt tényleges s az európai hatalmi viszonyokban gyökerező alapja. Itt elsősorban arra az európai egyensúlypolitikára kell utalni, amelyet Bismarck mindvégig követni igyekezett, mert tisztában volt azzal, hogy ha az felborul, s Németország nyugatról és keletről a nagyhatalmak szorítójába kerül, akkor a Birodalom fennmaradása legalábbis kétségessé válik. Ugyanez vonatkozik a gyarmatosító politikára is: Bismarck nyilván nem ellenezte volna, hogy Németország számos gyarmattal rendelkező világhatalommá váljék. Attól azonban mégis visszariadt, hogy a hódítás nyomán keletkező hatalmi ellentétek miatt olyan nagyhatalmi összeütközésekbe sodródjék, amelyek egyensúlypolitikájának eredményeit, s a birodalom létét veszélybe sodorhatják. Ilyen szempontból Bismarck volt a „reálpolitikus”, még akkor is, ha e koncepció fenntartása, s görcsös erőltetése ekkor már nem tartozott a világpolitikai „realitások” birodalmába. A hatalomhoz való ragaszkodása is ebből a meggyőződésből fakadt, s abból a megítélésből, hogy politikai irányzatának feladása, a számára nem ismeretlen újnak a felülkerekedése, éppen azokat a veszélyeket idézheti fel, amelyeket el akart kerülni. Kétségtelen, hogy az általa képviselt koncepciót sem bel-, sem külpolitikai szempontból nem lehetett fenntartani. Ezt a „Bismarck bukása” c. monográfia bebizonyította. Hogy azonban az, ami bekövetkezett, a későbbi német „tragédiák” számos elemét tartalmazta, az is nyilvánvaló. Gonda Imre A. Sz. SZMIRNOV: BOLSEVIK! I KRESZTYANSZTVO V OKTYABRSZKOJ REVOLJUCII. Moszkva, 1976,231 1. A BOLSEVIKOK ÉS A PARASZTSÁG AZ OKTÓBERI FORRADALOMBAN 1917 februárja és októbere között jelentős hangsúlyeltolódás ment végbe a bolsevikok agrárpolitikájában. Az agrárkérdés kívülről kezelését, a parasztmozgalom támogatását felváltotta az a törekvés, hogy a szocialista forradalom győzelme, a munkás-paraszt szövetség megszilárdítása érdekében a proletariátus pártja élére álljon a radikális agrárforradalomnak. Szmirnov kismonográfiája azt
