Századok – 1979

Folyóiratszemle - Garzó Imre: Életem és abból merített gondolatok (Ism.: Urbán Aladár) 911/V

912 TÖRTÉNETI IRODALOM

hozzá kell számítania, hogy Garzó - bár ezt mértéktartással hangsúlyozza — Görgey csodálója volt. így érthető, hogy a fegyverletétel drámai leírása nem felelt meg érzelmeinek. Később egyébként nyilatkozott a „folytonos árulások” vádjáról: „Ez a hit találtatott szükségesnek - üja — a nemzeti önbizalom fentartására és a Kossuth iránt táplált bizalom határtalanságának megóvására az elnyomatásnak bekövetkezett gyászos évei alatt.” (248-249.1.)

A szabadságharc utolsó napjairól, bukásáról számos emlékezést, beszámolót olvashatunk. Keveset tudunk azonban az osztrák hadseregbe besorozott volt honvéd tisztek életéről. Ennek az emlékezésnek egyik újdonsága és jelentősége éppen az, hogy a fogvatartás, a besorozás, majd az itáliai szolgálat húsz hónapjáról ad tömörségében is informatív, szemléletes képet. Szerencsés véletlen úgy hozta, hogy Garzó a Toscanát megszálló osztrák hadsereghez került, Firenzébe. (1849 nyarán, miután a franciák elfoglalták Rómát, az osztrák hadsereg megszállta Toscanát és Modenát.) Viszonylag szabad mozgását önművelésre használta, de ügyelt arra, hogy ne keveredjen az osztrákok számára gyanús kapcsolatba, jóllehet a helyőrségnél akadtak más volt honvédtisztek is, a lakosság pedig nem titkolta a megszállók iránti gyűlöletét. Az emlékezések ezt nem mondják ki ilyen nyíltan (utalnak rá a Mark ó-tanítvány Ligeti Antalnál rendezett találkozókról szólva, 131. l.),de a higgadt szemléletű, közel -hetvenéves szerző meg is magyarázza álláspontját: „Menten minden jövőbe látni vagy következtetni akarástól, az én egyszerű természetes felfogásom szerint a mi szabadságharcunk bevégzett tény volt, melyet sem folytatni, sem újra kezdeni nem lehetett . . .” (110.1.)

A carbonari-mozgalmak földjén hősünk tehát nem lett összeesküvő, nem szökött meg és nem csatlakozott az emigrációhoz. Mint az „egyetemes katonai kötelezettség alapján” besorozottat 500 pft megváltás ellenében 1851 novemberében leszerelték. Ha az olvasó már-már hajlik arra, hogy Garzó Imrét apolitikus, fiatalos meggondolatlansággal elkövetett vétkét megbánó személynek gondolja, most ismét közelebb kerül hozzá arról olvasva, hogy amikor emberséges és kifogástalanul udvarias századparancsnoka írást akar adni „mérnöki gyakorlatáról”, az ajánlat egyszerre felkeltette benne „a szunnyadó honvédet” és - bár udvariasan - visszautasította azt. (135. 1.) Ekkor értesülünk arról is, hogy már korábban finom ajánlatot kapott, hogy tegye le az altiszti vizsgát előléptetése érdekében, ö azonban közölte, hogy közember kíván maradni. Visszahúzódó, de ugyanakkor öntudatosan ellenszegülő magatartás volt ez, amit az is jól mutat, hogy 1865-ben a Hon hasábjain támadta Deák húsvéti cikkét. Csak utóbb, a szándékok megértése után fogadta el a békés kiegyezést, s akkor — mint írja - „egyet fordult velem a politikai világ”. (180. 1.) De még ezt követően is emlegeti múltját, amikor „föleszmélt bennem a húsz év előtti honvéd, s belebocsátkoztam az általános politikai mozgalomba”. (182.1.)

A kötet nagyobbik fele a szabadságharc és következményei iránt érdeklődőknek, a kisebbik rész pedagógiai kérdésekkel és Hódmezővásárhely századvégi társadalomrajzával foglalkozóknak érdekes. Ez utóbbiak részben a szerző életében már megjelent cikkei, részben későbbi, 1908-ban kelt írásai alapján álltak össze. A sajtó alá rendezők: Blazovich László és Varsányi Péter István helyesen tették, hogy ezekből is válogattak, mint ahogy azzal is egyetérthetünk, hogy az itáliai élményekből kihagyták azt a részt, amely „Emlékezés florenczi napjaimra” címmel a Koszorú 1865. évi folyamában jelent meg. Elismerően szólva a gondos jegyzetekről, csak sajnálhatjuk, hogy a brucki temetőben fekvő megtizedelt huszárok sírjáról szóló résznél (101. 1.) nem néztek utána az esetnek Rédvay István: Huszáraink hazatérése 1848-49-ben (Bp. 1941.) c. munkájában, mert akkor az olvasót is tájékoztatni tudták volna, hogy ezek Nádor-huszárok voltak és 1849. június 23-án végezték ki őket.

Külön kell szólnunk a bevezető tanulmányról, amely nemcsak ismerteti a méltatlanul elfeledett Garzó Imre életútját, hanem levelezése, publikációi és az itt közölt emlékezések alapján összegezi filozófiai-ismeretelméleti, pedagógiai és politikai nézeteit, beleértve a nacionalizmus és bontakozó munkásmozgalom kérdéseiről alkotott véleményét is. Szempontjaihoz talán csak egyet tehetünk hozzá, azt a tudatos magatartást, amellyel korábbi ellenszenvét (124.1.) félretéve, Garzó a történelem felé fordult: „Szabadságharcunk és államiságunk elvesztése után a történelem érdekelt mindenek fölött, a társadalmi és állami átalakulások folyamata.” (153.1.)

Végül meg kell említenünk, hogy nemcsak gondosan illusztrált könyvet kaptunk kézhez, borítóján a szerzőről Itáliában készült művészi krétarajzzal, de olyat is, amelyet jó papíron és kivételesen szép betűvel nyomtak. Minden elismerés megilleti a Magvető Kiadót: a szerkesztőt és a kiadvány tipográfiai tervezőjét.

Urbán Aladár